Blogolj!

Pély Barna: Amikor kimondod, hogy vége, akkor érzed igazán mennyire fáj

2019.05.31.
Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk második részében tanári és zenei hitvallásáról, magáról a zenélésről, a Blue Heart készítési folyamatáról beszélgettünk, de szóba került a United és egy meghatározó angliai út is. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

A tanításnál hagytuk abba legutóbb. A tanárként szerzett tapasztalataidat fel tudod használni előadóként?

Igen, mert ad egy olyan alapvető nyitottságot, amivel könnyebben tudok kommunikálni a közönséggel. Tanítás közben le kell győznöd az egódat. Én mindig próbálok úgy tanítani, hogy a diák jól érezze magát és közben át tudjam adni az információt. Vannak persze olyan napok, amikor nincs kedved tanítani, de akkor a diák sem akarja meghallani, amit mondasz. Ebben az esetben át kell menni egy olyan szigorú rendszerbe, ami számomra összeegyeztethetetlen a zenéléssel.

Mert nekem a zenélés a szabadságról és arról szól, hogy minél inkább önmagad legyél és emiatt mások is elkezdik jól érezni magukat. Attól az önismereti katarzistól, amit átélsz. Ugyanezt érzem a színpadon a közönséggel kapcsolatban is.

Januárban jelent meg a Blue Heart című lemezed, amelynek különlegessége, hogy teljesen egyedül raktad össze. A koncerteken is egyedül lépsz fel, pedig korábban elég nehéz lett volna elképzelni egy zenekar nélkül. Miért alakult így?

Ennek több összetevője van.

Sokáig olyan egyéniség voltam, aki nagyon szeretett alkalmazkodni a barátaihoz, zenésztársaihoz és abban a tévhitben éltem, hogy milyen jófej vagyok emiatt.

Erre szokták azt mondani, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ilyen hozzáállással zenekarban zenélni olyan, mint egy baráti, vagy egy szerelmi kapcsolat.

Ha állandóan a másikat emeled piedesztálra, akkor előbb-utóbb elvész belőled valami és gyakorlatilag az egész kapcsolat, az egész közösség megbomolhat azért, mert nem tudod azt, hogy ki vagy. És ezt főleg te magad nem tudod.

Ez a fajta önismereti ébredés úgy ütött vissza nálam, hogy elkezdtem lázadni minden ellen. Nem tetszett semmi, amit mások akarnak csinálni, ha pedig nem csinálták meg azt, amit én végig szerettem volna vinni, akkor egyből azt mondtam, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Így már nem lehet együtt dolgozni, és a végére olyan sok ilyen szituáció alakult ki, hogy rájöttem arra, mindent egyedül csinálok, mert mindent egyedül akarok csinálni. És akkor feltettem magamnak a kérdést: miért nem vagyok egyedül? Miért nem járom a saját utamat?

Fotó: Szupkai Gábor

Pontosítsunk egy kicsit: ez a benned zajló folyamat vezetett a United feloszlásához is?

A United-nél mindig is demokrácia volt, de ez már nem működött számomra. Volt egy pont, ahol fel kellett állnom és ki kellett mondanom, hogy be akarom fejezni. Ezek komoly, mély sebek. Nyilvánvalóan az utolsó pillanatig azt hiszed, hogy ez a folyamat megváltoztatható, vagy visszafordítható, de abban a pillanatban, ahogy kimondod a válást, akkor érzed meg, hogy mennyire fáj. Ugyanakkor, nekem személy szerint sokkal jobb lett zenészként. Nagyon sok olyan dolgot nem tudtam kipróbálni és megvalósítani a közösségi zenélésben, amit most szóló előadóként meg tudok tenni akár már közösségben is. Nem tudtam például olyan sebességgel haladni a munkafolyamatokkal, mint ahogy azt elképzeltem, mert egy zenekarban mindig mindenkit meg kell kérdezni, hogy ez így jó lesz-e, vagy az úgy jó lesz-e. Amíg zenekari körülmények között megírtunk tíz számot, addig egyedül elkészülök ötvennel, hangszereléssel együtt. Közben pedig fejlődök és megyek előre.

Beszéljünk egy kicsit a Blue Heartról. Amikor meghallgattam az albumot és amikor hallottam a dalokat a lemezbemutató koncerteden, folyamatosan arra gondoltam, hogy van bennük valamilyen jellegzetes “Amerika” érzés. Volt valamilyen konkrét inspirációd, vagy valamilyen külső hatás, ami miatt ez a lemez ilyen lett, vagy egészen egyszerűen csak így fejeződtek ki azok a lelki folyamatok, amelyekről már korábban beszéltél?

Gyerekkorom óta kerestem a hozzám leginkább passzoló stílust és mindig kérdezgettem apámat, hogy ez a dal vagy az a dal éppen milyen, ő meg mindig csak annyit mondott rá, hogy valamiféle jazz. Nagyon hamar kiderült, hogy igazából a bluesról van szó, de ez akkor vált teljesen világossá számomra, amikor 16 évesen kimentem Camebridge-be két hétre angolt tanulni. Akkor még borzasztóan nagy volt a kulturális különbség Magyarország és Anglia között, 1992-t írtunk. Ott minden sarkon állt egy kocsma, mindenhonnan nagyon durva élő zene szólt, minden utcában volt egy kis lemezbolt, miközben nálunk akkor nyílt meg például az első a Duna Plázában. Inkább nem ettem, csak hogy minden pénzemet blues válogatás CD-kre költhessem, amelyeknek még se híre, se hamva nem volt Magyarországon. Majdnem vennem kellett egy másik bőröndöt, hogy haza tudjam hozni a hatalmas pakkot. Akkor jöttem rá, hogy igen, én blues zenész vagyok. Hülyén hangzik ez egy újpalotai lakótelepi gyerek szájából, de így volt.

Zenész körökben úgy tartják, hogy ezt a műfajt csak angol nyelven lehet igazán autentikusan művelni. Szerinted is így van?

Azt tudom mondani, hogy könnyebb egy olyan blues-zenésznek, aki mondjuk Texasban él, de az sem igaz, hogy minden texasi tud ilyen zenét csinálni. Van most egy nagyon erős vonal külföldön, amit egyszerűen new-bluesnak neveztek el, ez a műfaj mára már az elektronikus zenét keveri a blues-zal. Na már most nyilvánvalóan ebben is angol nyelven lehet igazán érvényesülni, de már régen vége azoknak az időknek, amikor arról beszéltünk, hogy ha nem vagy angol anyanyelvű, akkor meg sem hallgatnak tőled egy blues dalt.

Fotó: Szupkai Gábor

Mit szeretsz a legjobban a Blue Heartban?

Én a közönséget a zenekar tagjaként fogom fel. Van egy “érzelmi tér” bennem előadás közben, ami az én fejemben létezik és vagy belehajlítom a közönséget a saját terembe, vagy én hajlok át az ő terükbe egy koncertem alatt.

Az az érzelmi és dinamikai spektrum, ami bennem létezik a közönség energiáival találkozva hozza meg a vágyott katarzisélményt. Ezt hangfelvételen csak akkor lehet megcsinálni, ha nagyon rákattan a közönség a dalokra, és ez az első lemez évek óta, amit még én is meg tudok hallgatni egymás után négyszer-ötször is.

Ez nagyon ritka nálam, mert mindig én vagyok az első, aki megunja. Ezek miatt a dolgok miatt gondolom azt hallgatói szemszögből, hogy ez egy nagyon jó lemez lett.

A Pély Barnával készült interjú első részét ITT olvashatják el.

Pély Barna feat. Felcser Máté - Rózsaszín fekete - KLIPPREMIER

2019.05.28.
Dorogi László

Idén januárban jelent meg Pély Barna Blue Heart című nagylemeze, amelynek az egyik legkülönlegesebb nótája a Rózsaszín fekete. A dalt Felcser Mátéval közösen írták, a hozzá készített klip pedig a Blogstaron debütál.

Fotó: Szupkai Gábor

"A Rózsaszín fekete az a dal, ami hangulatában első hallásra teljesen elüt az album többi nótájától, de valahogy mégis azt érzem, hogy tökéletes helyen van és egyáltalán nem lóg ki a sorból"

- mesélte Pély Barna a Blogstarnak adott interjúja során. S valóban, van valami egészen különleges lüktetés a Rózsaszín feketében, amelyben nagy szerepet játszik a dal társszerzője. A könnyűzenei rajongóknak talán nem kell bemutatni Felcser Mátét, akit egy egész ország ismeri a Punnany Massifból és aki számos nagy slágerhez adta már a nevét zeneszerzőként.

Címkék: Pély Barna

Pély Barna: Hiába tehetséges egy előadó, ha rosszul menedzselik a produkciót

2019.05.28.
Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk első részében a zenélésről, a tehetségkutató műsorokról, valamint a tanításról beszélgettünk. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

Talán kevesen emlékeznek rá, de már a kilencvenes évek végén feltűntél a tv-képernyőkön. A Kifutó volt a magyar kereskedelmi televíziózás első kísérlete az énekes tehetségkutató műfaj meghonosítására, de a tehetségkutatók alfájának mégis a Megasztár nevezhető. Hogy jutottál el a színpadról a zsűriszékbe?

Azt tudni kell rólam, hogy sosem voltam igazán médiacentrikus személyiség. A Kifutót sokkal inkább gondoltam amolyan “menő” karaoke versenynek, mint “komolyabb” zenei megmérettetésnek. Tulajdonképpen csak azért jelentkeztem a műsorba, mert édesanyám nagyon szeretett volna látni a tévében, ami végül össze is jött (nevet). A Kifutó 1998-ban, a Megasztár pedig 2004-ben indult, de a két műsor között eltelt hat év elképesztően meghatározó részét képezte az életem alakulásának. Az egy nagyon tevékeny időszak volt, amit nagyon szerettem. Akkoriban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre jártam, 2000-ben diplomáztam le, de alighogy kiléptem az iskolapadból, máris tanítani kezdtem. Közben elindítottuk a Unitedet, hat év alatt négy nagylemezt adtunk ki és gyakorlatilag pillanatok alatt kezdődött el a teljes felnőtt életem.

Nagyon úgy tűnik, hogy alaposan megtervezted és tudatosan építetted fel a karrieredet. Tényleg így volt?

Mondhatnám azt, hogy tervszerű volt, de igazából szerencsés alkatnak vallom magam. Mindig történtek velem olyan dolgok, amelyek éppen abba az irányba terelték az életemet, amerre haladnia kellett.

Nyilván minden ember életében vannak mélypontok, akár érzelmileg, akár anyagilag, de a sikeres embert az választja el a kevésbé sikerestől, hogy képes megtalálni a kiutat azokból a nehéz szituációkból, amelyek esetleg visszaránthatják, vagy akár depresszióba is sodorhatják.

Akkor másképpen kérdezem: mindig zenész akartál lenni?

Persze, gyerekkorom óta készültem arra, hogy zenész leszek. Szerencsére ebben a családom mindig támogatott, ugyanakkor szerették volna, ha szerzek egy hétköznapi szakmát is.

Fotó: Szupkai Gábor

És volt ilyen opció?

Próbálkoztam. Felvételiztem angol szakra a Pázmányra, de nem sikerült. Aztán jártam egy évig teológiára is, mert a kereszténység filozófiai háttere mindig is érdekelt, de onnan is kimaradtam. Ekkor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy zenész leszek és mire felvételt nyertem a Zeneművészetire, kis túlzással már profi zenésznek is mondhattam magam.

Térjünk vissza még egy kicsit a Megasztárra. Mi volt a műsor népszerűségének kulcsa? Miért ültette le a fél országot a televíziók elé?

Kicsit távolabbról futnék neki a kérdés megválaszolásának. Többfajta tehetségkutató rendszer létezik, nálunk, Magyarországon azt gondolom, hogy az énekes tehetségkutató tv műsorok alapja a Táncdalfesztivál volt, majd később a “Ki mit tud”. A Táncdalfesztiválon igazából a dalok és a zeneszerzők versenyeztek az előadók segítségével, Szenes Iván például egyszer azt mondta Koós Jánosról, hogy ő volt a legjobb versenylova, ez akkor így működött. A “Ki mit tud?”-nál már jobban előtérbe került az előadók tehetsége. A rendszerváltással aztán felbomlott ez az úgynevezett ősi rendszer, megszűnt a Hungaroton, amely egyeduralkodónak számított könnyűzenei berkekben, mint kiadó.

Ezért elindult egy szabad verseny a tehetségek felkutatásáért és ennek a szabad versenynek lett az egyik ága a Megasztár. Az ilyen típusú műsorok külföldön már jóval régebben sikerrel futottak, de egy a magyarnál sokkal nagyobb piacon. A Megasztár éppen ezért tudott ennyire sikeres lenni, mert egészen egyszerűen hiánypótló cikk volt.

A hazai popszakma addig nem ismerte a fiatal tehetségeket, mert nem is volt olyan fórum, ahol megismerhette volna, viszont addigra a kereskedelmi televízióknál kialakult egy olyan infrastruktúra, ami már elbírt egy ilyen produkciót.

Fotó: Szupkai Gábor

Azóta nagyot változott a világ, ma már a tehetségkutató műsorok sem feltétlenül a tehetségek felkutatásáról szólnak…

Az első kettő-három Megasztár azért “üthetett be” sokkal jobban, mint a most futó tehetségkutatók, mert akkor még nagyobb mennyiségű előadó is elhelyezhető volt a piacon. Már akkor is nehezen, de elhelyezhető volt. Ma viszont már olyan mennyiségű előadó van, hogy nem is szólhat a potenciális előadókról egy ilyen műsor.

A képlet egyszerű, a televízióknak show-t kell csinálni, tévéműsort kell gyártani. Ma már teljes egészében erről és az eladható reklámmennyiségről szólnak a tehetségkutató műsorok.

Amivel egyébként semmi probléma nincsen, csak így az előadó nyilvánvalóan hátrébb került az ipari táplálékláncon. Ezt a néző is érzékeli, ő is látja, hogy sokkal inkább szól a műsor arról, hogyan szólogatnak be például egymásnak a zsűritagok, mint arról, hogy ki hogyan énekel, vagy mi az, ami miatt ő zenész és énekes szeretne lenni. A másik oka a változásnak pedig az, hogy mára kialakult egy abszolút menedzsmentcentrikus rendszer. Ha nem menedzselnek jól egy produkciót, akkor az lehet akármilyen minőségű, lehet akármilyen tehetséges egy előadó, egyszerűen nem fog fennmaradni. Rengeteg befektetendő tőke, jó kapcsolatrendszer és eltökéltség kell az előadó részéről, hogy ezt végig csinálja.

Fotó: Szupkai Gábor

Jelenleg is a Kodolányi János Főiskolán tanítasz éneket. Az tudatos döntés volt, hogy tanárnak álltál a zenélés mellett?

Egyáltalán nem volt az. Alapvetően a mai napig sokkal inkább zenésznek és zeneszerzőnek tartom magam és nem tanárnak. Az egész az egyetemen kezdődött. Mits Gergő (tanszékvezető, és a United Basszusgitárosa) évfolyamtársam volt a zeneművészetin és folyton magyarázott nekem valamilyen iskoláról, ahol majd OKJ-s képzés keretein belül oktatunk felnőtteket. Mindig mondta, hogy nekem kéne ott éneket tanítani, mert (szerinte) én vagyok a legjobb énekes, de én csak annyit mondtam neki, dehogy tanítok, hagyjál már. Aztán még le sem diplomáztunk, már nyomta is az orrom alá a szerződést, hogy figyelj, szeptembertől itt kéne elkezdeni tanítani, itt és itt kell aláírni. Nem is értettem a dolgot (nevet).

De azért nem bántad meg?

Dehogy. Viszont emlékszem az első órámra, az nagyon kemény volt. Beléptem és ott állt velem szemben Mujahid Zoli. Nagyon jól énekelt és nagyon jól zongorázott. Fel is tettem magamban a kérdést, mit tudok én neki tanítani, de aztán mindig sikerült egy kicsit előtte járnom. Szerencsére ő volt az első és az egyetlen ilyen "nagy csapás" az életemben (nevet) pont az első órámon, az első tanítványom. Ebből a szempontból hálás is vagyok a Zolinak, mert így nagyon gyorsan fel tudtam venni a tanítás tempóját, fél év alatt egy olyan komoly módszertant sikerült összeraknom, amit nagyjából három évig meg sem változtattam.

A Pély Barnával készült interjú következő részében a Blue Heart című lemez munkálatairól, a dalokról, az alkotói létről és a színpadi jelenlétről beszélgetünk.

A popzeneipar mókuskerekében nagyon nehéz lelket renoválni

2019.05.01.
Dorogi László

Aki ránéz Pély Barnára, nem mondaná meg, hogy ez a fickó idestova két és fél évtizeddel ezelőtt ugrott kockázatos fejest a magyar zeneipar kegyetlen mókuskerekébe, abba a lélek- és karaktergyilkos szerkezetbe, ami jó néhány tehetséges előadót darált be és tett tönkre az évek alatt. Pély Barnán tényleg nem fog az idő vasfoga, most is éppen ugyanolyan fessen és frissen pattan fel az Orfeum színpadára, mint tette azt húsz évvel ezelőtt a United frontembereként száz és száz másik pódiumnál.

Semmi nem jelzi jobban a felszínes, átlagos, savanyú és igényektől mentes magyar zenei ízlés ficamát, mint a tény, hogy Pély Barna nevét jóval kevesebben ismerik annál, mint amire kvalitásai és tehetsége predesztinálnák. Persze, a kétezres évek generációja már nem a Keserű mézzel, a Hófehér jaguárral, vagy a Végső vallomással felvértezve pottyant bele a magyar popzenei élet változó vizű tengerébe - vagy hova tovább a Megasztár első szériájának versenyzőire sms-szavazatokat szórva -, mert ha így lett volna, akkor a talán a tanár urat sem csak a Kodolányi János Főiskola tanoncai ismernék igazán. Ezek a dalok mind-mind olyan korszakos és meghatározó alkotások voltak - és azok egyébként a mai napig -, amelyeket ha valaki ott és akkor hallott, soha nem felejt el.

Huszonöt évet lenyomni a zeneiparban legalább annyira kemény lehet, mint ugyanennyi időn át gürizni egy szénbányában. A bánya megviseli, megkeményíti, befásítja az embert és talán ki is öli belőle az érzelmeket, elszívja az energiát, elveszi a jó kedvet. Pontosan ezt teszi a popipar is a lélekkel, így hát igazán tiszteletre méltó tett az, ha egy előadó képes renoválni és karban tartani muzsikája forrását. Ez az a tulajdonság, amivel a zenész évtizedek múltán is képes értéket teremteni és érzéseket közvetíteni zenéjével. Éppen ennek a ritka és különleges képességnek a birtokában van Pély Barna is.

Pély Barna - Blue Heart

Már január óta meghallgathatjuk Pély Barna kizárólag új dalokat tartalmazó, saját aktuális elképzeléseit tükröző szólólemezét. Az anyag nagyon más mint amit eddig megszokhattunk tőle, de egyáltalán nem nehéz megszokni, mert egészen pazar. És miért most írunk róla? Mert a héten az Orfeumban Budapesten élőben hallhatjuk az anyagot.

A funky zene koronázatlan királya csütörtökön mutatta be januárban megjelent Blue Heart című lemezét az Orfeumban, amely lemezzel kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a mai magyar zenei szcénából nagyon kevesen merték volna bevállalni. Pély Barna pályafutása során először fosztotta meg magát önként a zenésztársaitól, s hosszú évek zenekarozása után szóló projektbe kezdett. Egyedül állította fel érzéseit a pódiumra elhagyhatatlan gitárja és a csodálatos looper technológia kíséretében. Aki valaha zenélt, pontosan tisztában van azzal, milyen komoly technikai és zenei tudás szükséges ahhoz, hogy egy ember komplett zenekarként szólaljon meg a színpadon, az előadónak át kell látnia a különböző szólamokat, viszont egységes egészként kell közölnie azokat a közönséggel. Ez borzasztóan nehéz feladat, ám Pély Barna lemezbemutató koncertjén semmit nem lehetett érzékelni a gépészkedésből.

Az embert magával ragadták a könnyed és valamiért nagyon erősen amerikai hatást generáló dallamok, na meg az az előadásmód, amivel betöltötte a teljes színpadot. Nem hiányzott mellőle senki és semmi, s tulajdonképpen a performansz befogadása közben sem gondolkozott azon az ember, hogy mi hiányzik. Nem volt meg az az érzés - amire egyébként előzetesen számítottam -, hogy bakker, nem kerek a történet. A történet nagyon is kerek volt, már csak azért is, mert az egymás után megszólaló dalok alatt egyedi, ledfalas vetítés támasztotta alá azok mondanivalóját, a szöveg- és dallamvilágot, aminek köszönhetően aztán tényleg tökéletesen elfelejtette a hallgató, hogy Pély Barna egyedül csinál mindent és nem egy zenekarral megtámogatva.

Persze, nem maradtak - nem maradhattak - ki a repertoárból a régi nagy klasszikusok sem, és pontosan ezen ismerős dallamok hallgatása közben vált világossá számomra, hogy milyen nehéz megtenni ezt a borzasztóan hosszú utat, amit Pély Barna is megtett a United óta. A Végső vallomás még mindig mély érzelmekkel tele, a Hófehér jaguár még mindig azzal a játékos gúnnyal, a Keserű méz pedig még mindig azzal a flegma könnyedséggel szólalt meg, mint akkor, amikor megjelent. Mondhatni, nem változott semmi, de nagyon is változott. Pély Barna új lendületet, új impulzust adott magának a Blue Hearttal és ki kell jelentenem, ez nagyon jól áll neki.

Fotók: N3 Kommunikáció/Blogstar

Címkék: Jazz, Pély Barna

Pély Barna - Blue Heart

2019.04.23.
Ragnar Volarus

Már január óta meghallgathatjuk Pély Barna kizárólag új dalokat tartalmazó, saját aktuális elképzeléseit tükröző szólólemezét. Az anyag nagyon más mint amit eddig megszokhattunk tőle, de egyáltalán nem nehéz megszokni, mert egészen pazar. És miért most írunk róla? Mert a héten az Orfeumban Budapesten élőben hallhatjuk az anyagot. 

Pély Barna a United sikereivel került mindenki látókörébe és 17 évig ez nem is változott, majd következett 6 év B The First - akikkel 2016-ban a Dal 2016 legjobb 18 dala közé jutottak You told me that you loved me című dalukkal. De emlékezhetünk rá a Megasztárból zsűritagként, később pedig szakmai tanácsadóként, 2007 óta a Kodolányi János Főiskola Művészeti Tanszékének jazz-ének szakvezetője is. Most pedig újabb komoly lépés a Blue Heart című album, mivel ez az első olyan szólólemeze, ami kizárólag új dalokat tartalmaz.

A lemezhez a külföldi és a magyarországi turnékon begyűjtött élmények adtak inspirációt, és ahogy mondta

"Úgy érzem, hogy szólóban azokat az utakat tudom bejárni, amiket zenekarral nem. Gyerekkorom óta zenekarokban zenéltem, így nem volt lehetőségem megtapasztalni például, hogy milyen amikor egyedül kell eldöntenem valamit. Úgy éreztem, ki kell próbálnom, hogy mire vagyok képes egyedül a színpadon. Nyilván a most megjelenő lemeznél segítettek többen a stúdióban.”

A lemez nem egy túlzenélt darab, jó értelemben vett nyers - és tudathasadásos módon mégis lágyabb -, egyszerűbb valójában mutatja be Barnát, akinek korábban angol nyelvű Improvised Destiny névre hallgató munkásságán keresztül megismerhettük bluesos, funkys, dögös oldalát is. Bebével ez utóbbit többször is megmutatta már, és május 10-én az Orfeumban az Uptown Funk című esten újra megmutatja. 

A mostani albumot - amelyre a dalszövegeket Pély Barna és Péterfi-Nagy Évi írta (kivéve a Rózsaszín fekete) - két kislemez vezette fel. Az Első tánc teljesen új hangzást képvisel, az akusztikus és elektronikus zene elemeinek keveredése. 

A másik a Tengernél szintén ezen a vonalon halad, bár Pély Barna ezt is egy szál akusztikus gitáron írta meg. A szövegbe beleszőve azokat a helyeket, ahol járt - és a művészi szabadság mentén pár olyat is, ahol nem -, így egy jópofa "nyaralós-utazós" dal született.

A lemezen található egy közös dal a Punnany Massif "rap-poétájával" Felcser Mátéval, akinek szintén összetéveszthetetlen hangja és rímei igazán pazar pár percet okoznak mindenkinek a Rózsaszín fekete című dalban.

Szintén nagyon erős szám a Lépj tovább!, amely azt üzeni nekünk kiváló hangszereléssel megtoldva, hogy nem érdemes olyan harcokat vívnunk, amelyeket nem vívhatunk meg sikerrel, vagy amelyek nem vezetnek sehova. Sokszor az elengedés és a továbblépés a megoldás, hogy igazán boldog életet tudjunk élni. a kapu a boldogabb élet felé.

A lemez zárásaként három régebbi még United dallal köszön el tőlünk, természetesen teljesen újrahangszerelve, de kimondottan profi módon. 

A zenész amúgy igen mozgalmas hónapokon van túl: januárban és februárban itthon turnézott, márciusban Balin koncertezett, áprilisban pedig kazah-üzbég turnét tudhat maga mögött, melynek záróakkordja április 25-én, a budapesti lemezbemutató lesz az Orfeumban.

„Egyrészről eljátszom az új nagylemez dalait. Amin azért még három régi dalom is helyet kapott. Emellett pár feldolgozással is megbolondítom a műsort. És ezúttal Palkovits Edina, vj varázsol majd különböző animációkat mögöttem a led-falon. Ezt a látványt kifejezetten erre a műsorra raktuk össze. Alig várom, hogy lássátok.”

Címkék: Pély Barna

Ezeket a cikkeket olvastad már?