Blogolj!

Pély Barna: Amikor kimondod, hogy vége, akkor érzed igazán mennyire fáj

2019.05.31.
Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk második részében tanári és zenei hitvallásáról, magáról a zenélésről, a Blue Heart készítési folyamatáról beszélgettünk, de szóba került a United és egy meghatározó angliai út is. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

A tanításnál hagytuk abba legutóbb. A tanárként szerzett tapasztalataidat fel tudod használni előadóként?

Igen, mert ad egy olyan alapvető nyitottságot, amivel könnyebben tudok kommunikálni a közönséggel. Tanítás közben le kell győznöd az egódat. Én mindig próbálok úgy tanítani, hogy a diák jól érezze magát és közben át tudjam adni az információt. Vannak persze olyan napok, amikor nincs kedved tanítani, de akkor a diák sem akarja meghallani, amit mondasz. Ebben az esetben át kell menni egy olyan szigorú rendszerbe, ami számomra összeegyeztethetetlen a zenéléssel.

Mert nekem a zenélés a szabadságról és arról szól, hogy minél inkább önmagad legyél és emiatt mások is elkezdik jól érezni magukat. Attól az önismereti katarzistól, amit átélsz. Ugyanezt érzem a színpadon a közönséggel kapcsolatban is.

Januárban jelent meg a Blue Heart című lemezed, amelynek különlegessége, hogy teljesen egyedül raktad össze. A koncerteken is egyedül lépsz fel, pedig korábban elég nehéz lett volna elképzelni egy zenekar nélkül. Miért alakult így?

Ennek több összetevője van.

Sokáig olyan egyéniség voltam, aki nagyon szeretett alkalmazkodni a barátaihoz, zenésztársaihoz és abban a tévhitben éltem, hogy milyen jófej vagyok emiatt.

Erre szokták azt mondani, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ilyen hozzáállással zenekarban zenélni olyan, mint egy baráti, vagy egy szerelmi kapcsolat.

Ha állandóan a másikat emeled piedesztálra, akkor előbb-utóbb elvész belőled valami és gyakorlatilag az egész kapcsolat, az egész közösség megbomolhat azért, mert nem tudod azt, hogy ki vagy. És ezt főleg te magad nem tudod.

Ez a fajta önismereti ébredés úgy ütött vissza nálam, hogy elkezdtem lázadni minden ellen. Nem tetszett semmi, amit mások akarnak csinálni, ha pedig nem csinálták meg azt, amit én végig szerettem volna vinni, akkor egyből azt mondtam, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Így már nem lehet együtt dolgozni, és a végére olyan sok ilyen szituáció alakult ki, hogy rájöttem arra, mindent egyedül csinálok, mert mindent egyedül akarok csinálni. És akkor feltettem magamnak a kérdést: miért nem vagyok egyedül? Miért nem járom a saját utamat?

Fotó: Szupkai Gábor

Pontosítsunk egy kicsit: ez a benned zajló folyamat vezetett a United feloszlásához is?

A United-nél mindig is demokrácia volt, de ez már nem működött számomra. Volt egy pont, ahol fel kellett állnom és ki kellett mondanom, hogy be akarom fejezni. Ezek komoly, mély sebek. Nyilvánvalóan az utolsó pillanatig azt hiszed, hogy ez a folyamat megváltoztatható, vagy visszafordítható, de abban a pillanatban, ahogy kimondod a válást, akkor érzed meg, hogy mennyire fáj. Ugyanakkor, nekem személy szerint sokkal jobb lett zenészként. Nagyon sok olyan dolgot nem tudtam kipróbálni és megvalósítani a közösségi zenélésben, amit most szóló előadóként meg tudok tenni akár már közösségben is. Nem tudtam például olyan sebességgel haladni a munkafolyamatokkal, mint ahogy azt elképzeltem, mert egy zenekarban mindig mindenkit meg kell kérdezni, hogy ez így jó lesz-e, vagy az úgy jó lesz-e. Amíg zenekari körülmények között megírtunk tíz számot, addig egyedül elkészülök ötvennel, hangszereléssel együtt. Közben pedig fejlődök és megyek előre.

Beszéljünk egy kicsit a Blue Heartról. Amikor meghallgattam az albumot és amikor hallottam a dalokat a lemezbemutató koncerteden, folyamatosan arra gondoltam, hogy van bennük valamilyen jellegzetes “Amerika” érzés. Volt valamilyen konkrét inspirációd, vagy valamilyen külső hatás, ami miatt ez a lemez ilyen lett, vagy egészen egyszerűen csak így fejeződtek ki azok a lelki folyamatok, amelyekről már korábban beszéltél?

Gyerekkorom óta kerestem a hozzám leginkább passzoló stílust és mindig kérdezgettem apámat, hogy ez a dal vagy az a dal éppen milyen, ő meg mindig csak annyit mondott rá, hogy valamiféle jazz. Nagyon hamar kiderült, hogy igazából a bluesról van szó, de ez akkor vált teljesen világossá számomra, amikor 16 évesen kimentem Camebridge-be két hétre angolt tanulni. Akkor még borzasztóan nagy volt a kulturális különbség Magyarország és Anglia között, 1992-t írtunk. Ott minden sarkon állt egy kocsma, mindenhonnan nagyon durva élő zene szólt, minden utcában volt egy kis lemezbolt, miközben nálunk akkor nyílt meg például az első a Duna Plázában. Inkább nem ettem, csak hogy minden pénzemet blues válogatás CD-kre költhessem, amelyeknek még se híre, se hamva nem volt Magyarországon. Majdnem vennem kellett egy másik bőröndöt, hogy haza tudjam hozni a hatalmas pakkot. Akkor jöttem rá, hogy igen, én blues zenész vagyok. Hülyén hangzik ez egy újpalotai lakótelepi gyerek szájából, de így volt.

Zenész körökben úgy tartják, hogy ezt a műfajt csak angol nyelven lehet igazán autentikusan művelni. Szerinted is így van?

Azt tudom mondani, hogy könnyebb egy olyan blues-zenésznek, aki mondjuk Texasban él, de az sem igaz, hogy minden texasi tud ilyen zenét csinálni. Van most egy nagyon erős vonal külföldön, amit egyszerűen new-bluesnak neveztek el, ez a műfaj mára már az elektronikus zenét keveri a blues-zal. Na már most nyilvánvalóan ebben is angol nyelven lehet igazán érvényesülni, de már régen vége azoknak az időknek, amikor arról beszéltünk, hogy ha nem vagy angol anyanyelvű, akkor meg sem hallgatnak tőled egy blues dalt.

Fotó: Szupkai Gábor

Mit szeretsz a legjobban a Blue Heartban?

Én a közönséget a zenekar tagjaként fogom fel. Van egy “érzelmi tér” bennem előadás közben, ami az én fejemben létezik és vagy belehajlítom a közönséget a saját terembe, vagy én hajlok át az ő terükbe egy koncertem alatt.

Az az érzelmi és dinamikai spektrum, ami bennem létezik a közönség energiáival találkozva hozza meg a vágyott katarzisélményt. Ezt hangfelvételen csak akkor lehet megcsinálni, ha nagyon rákattan a közönség a dalokra, és ez az első lemez évek óta, amit még én is meg tudok hallgatni egymás után négyszer-ötször is.

Ez nagyon ritka nálam, mert mindig én vagyok az első, aki megunja. Ezek miatt a dolgok miatt gondolom azt hallgatói szemszögből, hogy ez egy nagyon jó lemez lett.

A Pély Barnával készült interjú első részét ITT olvashatják el.

Pély Barna: Hiába tehetséges egy előadó, ha rosszul menedzselik a produkciót

2019.05.28.
Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk első részében a zenélésről, a tehetségkutató műsorokról, valamint a tanításról beszélgettünk. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

Talán kevesen emlékeznek rá, de már a kilencvenes évek végén feltűntél a tv-képernyőkön. A Kifutó volt a magyar kereskedelmi televíziózás első kísérlete az énekes tehetségkutató műfaj meghonosítására, de a tehetségkutatók alfájának mégis a Megasztár nevezhető. Hogy jutottál el a színpadról a zsűriszékbe?

Azt tudni kell rólam, hogy sosem voltam igazán médiacentrikus személyiség. A Kifutót sokkal inkább gondoltam amolyan “menő” karaoke versenynek, mint “komolyabb” zenei megmérettetésnek. Tulajdonképpen csak azért jelentkeztem a műsorba, mert édesanyám nagyon szeretett volna látni a tévében, ami végül össze is jött (nevet). A Kifutó 1998-ban, a Megasztár pedig 2004-ben indult, de a két műsor között eltelt hat év elképesztően meghatározó részét képezte az életem alakulásának. Az egy nagyon tevékeny időszak volt, amit nagyon szerettem. Akkoriban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre jártam, 2000-ben diplomáztam le, de alighogy kiléptem az iskolapadból, máris tanítani kezdtem. Közben elindítottuk a Unitedet, hat év alatt négy nagylemezt adtunk ki és gyakorlatilag pillanatok alatt kezdődött el a teljes felnőtt életem.

Nagyon úgy tűnik, hogy alaposan megtervezted és tudatosan építetted fel a karrieredet. Tényleg így volt?

Mondhatnám azt, hogy tervszerű volt, de igazából szerencsés alkatnak vallom magam. Mindig történtek velem olyan dolgok, amelyek éppen abba az irányba terelték az életemet, amerre haladnia kellett.

Nyilván minden ember életében vannak mélypontok, akár érzelmileg, akár anyagilag, de a sikeres embert az választja el a kevésbé sikerestől, hogy képes megtalálni a kiutat azokból a nehéz szituációkból, amelyek esetleg visszaránthatják, vagy akár depresszióba is sodorhatják.

Akkor másképpen kérdezem: mindig zenész akartál lenni?

Persze, gyerekkorom óta készültem arra, hogy zenész leszek. Szerencsére ebben a családom mindig támogatott, ugyanakkor szerették volna, ha szerzek egy hétköznapi szakmát is.

Fotó: Szupkai Gábor

És volt ilyen opció?

Próbálkoztam. Felvételiztem angol szakra a Pázmányra, de nem sikerült. Aztán jártam egy évig teológiára is, mert a kereszténység filozófiai háttere mindig is érdekelt, de onnan is kimaradtam. Ekkor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy zenész leszek és mire felvételt nyertem a Zeneművészetire, kis túlzással már profi zenésznek is mondhattam magam.

Térjünk vissza még egy kicsit a Megasztárra. Mi volt a műsor népszerűségének kulcsa? Miért ültette le a fél országot a televíziók elé?

Kicsit távolabbról futnék neki a kérdés megválaszolásának. Többfajta tehetségkutató rendszer létezik, nálunk, Magyarországon azt gondolom, hogy az énekes tehetségkutató tv műsorok alapja a Táncdalfesztivál volt, majd később a “Ki mit tud”. A Táncdalfesztiválon igazából a dalok és a zeneszerzők versenyeztek az előadók segítségével, Szenes Iván például egyszer azt mondta Koós Jánosról, hogy ő volt a legjobb versenylova, ez akkor így működött. A “Ki mit tud?”-nál már jobban előtérbe került az előadók tehetsége. A rendszerváltással aztán felbomlott ez az úgynevezett ősi rendszer, megszűnt a Hungaroton, amely egyeduralkodónak számított könnyűzenei berkekben, mint kiadó.

Ezért elindult egy szabad verseny a tehetségek felkutatásáért és ennek a szabad versenynek lett az egyik ága a Megasztár. Az ilyen típusú műsorok külföldön már jóval régebben sikerrel futottak, de egy a magyarnál sokkal nagyobb piacon. A Megasztár éppen ezért tudott ennyire sikeres lenni, mert egészen egyszerűen hiánypótló cikk volt.

A hazai popszakma addig nem ismerte a fiatal tehetségeket, mert nem is volt olyan fórum, ahol megismerhette volna, viszont addigra a kereskedelmi televízióknál kialakult egy olyan infrastruktúra, ami már elbírt egy ilyen produkciót.

Fotó: Szupkai Gábor

Azóta nagyot változott a világ, ma már a tehetségkutató műsorok sem feltétlenül a tehetségek felkutatásáról szólnak…

Az első kettő-három Megasztár azért “üthetett be” sokkal jobban, mint a most futó tehetségkutatók, mert akkor még nagyobb mennyiségű előadó is elhelyezhető volt a piacon. Már akkor is nehezen, de elhelyezhető volt. Ma viszont már olyan mennyiségű előadó van, hogy nem is szólhat a potenciális előadókról egy ilyen műsor.

A képlet egyszerű, a televízióknak show-t kell csinálni, tévéműsort kell gyártani. Ma már teljes egészében erről és az eladható reklámmennyiségről szólnak a tehetségkutató műsorok.

Amivel egyébként semmi probléma nincsen, csak így az előadó nyilvánvalóan hátrébb került az ipari táplálékláncon. Ezt a néző is érzékeli, ő is látja, hogy sokkal inkább szól a műsor arról, hogyan szólogatnak be például egymásnak a zsűritagok, mint arról, hogy ki hogyan énekel, vagy mi az, ami miatt ő zenész és énekes szeretne lenni. A másik oka a változásnak pedig az, hogy mára kialakult egy abszolút menedzsmentcentrikus rendszer. Ha nem menedzselnek jól egy produkciót, akkor az lehet akármilyen minőségű, lehet akármilyen tehetséges egy előadó, egyszerűen nem fog fennmaradni. Rengeteg befektetendő tőke, jó kapcsolatrendszer és eltökéltség kell az előadó részéről, hogy ezt végig csinálja.

Fotó: Szupkai Gábor

Jelenleg is a Kodolányi János Főiskolán tanítasz éneket. Az tudatos döntés volt, hogy tanárnak álltál a zenélés mellett?

Egyáltalán nem volt az. Alapvetően a mai napig sokkal inkább zenésznek és zeneszerzőnek tartom magam és nem tanárnak. Az egész az egyetemen kezdődött. Mits Gergő (tanszékvezető, és a United Basszusgitárosa) évfolyamtársam volt a zeneművészetin és folyton magyarázott nekem valamilyen iskoláról, ahol majd OKJ-s képzés keretein belül oktatunk felnőtteket. Mindig mondta, hogy nekem kéne ott éneket tanítani, mert (szerinte) én vagyok a legjobb énekes, de én csak annyit mondtam neki, dehogy tanítok, hagyjál már. Aztán még le sem diplomáztunk, már nyomta is az orrom alá a szerződést, hogy figyelj, szeptembertől itt kéne elkezdeni tanítani, itt és itt kell aláírni. Nem is értettem a dolgot (nevet).

De azért nem bántad meg?

Dehogy. Viszont emlékszem az első órámra, az nagyon kemény volt. Beléptem és ott állt velem szemben Mujahid Zoli. Nagyon jól énekelt és nagyon jól zongorázott. Fel is tettem magamban a kérdést, mit tudok én neki tanítani, de aztán mindig sikerült egy kicsit előtte járnom. Szerencsére ő volt az első és az egyetlen ilyen "nagy csapás" az életemben (nevet) pont az első órámon, az első tanítványom. Ebből a szempontból hálás is vagyok a Zolinak, mert így nagyon gyorsan fel tudtam venni a tanítás tempóját, fél év alatt egy olyan komoly módszertant sikerült összeraknom, amit nagyjából három évig meg sem változtattam.

A Pély Barnával készült interjú következő részében a Blue Heart című lemez munkálatairól, a dalokról, az alkotói létről és a színpadi jelenlétről beszélgetünk.

A popzeneipar mókuskerekében nagyon nehéz lelket renoválni

2019.05.01.
Dorogi László

Aki ránéz Pély Barnára, nem mondaná meg, hogy ez a fickó idestova két és fél évtizeddel ezelőtt ugrott kockázatos fejest a magyar zeneipar kegyetlen mókuskerekébe, abba a lélek- és karaktergyilkos szerkezetbe, ami jó néhány tehetséges előadót darált be és tett tönkre az évek alatt. Pély Barnán tényleg nem fog az idő vasfoga, most is éppen ugyanolyan fessen és frissen pattan fel az Orfeum színpadára, mint tette azt húsz évvel ezelőtt a United frontembereként száz és száz másik pódiumnál.

Semmi nem jelzi jobban a felszínes, átlagos, savanyú és igényektől mentes magyar zenei ízlés ficamát, mint a tény, hogy Pély Barna nevét jóval kevesebben ismerik annál, mint amire kvalitásai és tehetsége predesztinálnák. Persze, a kétezres évek generációja már nem a Keserű mézzel, a Hófehér jaguárral, vagy a Végső vallomással felvértezve pottyant bele a magyar popzenei élet változó vizű tengerébe - vagy hova tovább a Megasztár első szériájának versenyzőire sms-szavazatokat szórva -, mert ha így lett volna, akkor a talán a tanár urat sem csak a Kodolányi János Főiskola tanoncai ismernék igazán. Ezek a dalok mind-mind olyan korszakos és meghatározó alkotások voltak - és azok egyébként a mai napig -, amelyeket ha valaki ott és akkor hallott, soha nem felejt el.

Huszonöt évet lenyomni a zeneiparban legalább annyira kemény lehet, mint ugyanennyi időn át gürizni egy szénbányában. A bánya megviseli, megkeményíti, befásítja az embert és talán ki is öli belőle az érzelmeket, elszívja az energiát, elveszi a jó kedvet. Pontosan ezt teszi a popipar is a lélekkel, így hát igazán tiszteletre méltó tett az, ha egy előadó képes renoválni és karban tartani muzsikája forrását. Ez az a tulajdonság, amivel a zenész évtizedek múltán is képes értéket teremteni és érzéseket közvetíteni zenéjével. Éppen ennek a ritka és különleges képességnek a birtokában van Pély Barna is.

Pély Barna - Blue Heart

Már január óta meghallgathatjuk Pély Barna kizárólag új dalokat tartalmazó, saját aktuális elképzeléseit tükröző szólólemezét. Az anyag nagyon más mint amit eddig megszokhattunk tőle, de egyáltalán nem nehéz megszokni, mert egészen pazar. És miért most írunk róla? Mert a héten az Orfeumban Budapesten élőben hallhatjuk az anyagot.

A funky zene koronázatlan királya csütörtökön mutatta be januárban megjelent Blue Heart című lemezét az Orfeumban, amely lemezzel kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a mai magyar zenei szcénából nagyon kevesen merték volna bevállalni. Pély Barna pályafutása során először fosztotta meg magát önként a zenésztársaitól, s hosszú évek zenekarozása után szóló projektbe kezdett. Egyedül állította fel érzéseit a pódiumra elhagyhatatlan gitárja és a csodálatos looper technológia kíséretében. Aki valaha zenélt, pontosan tisztában van azzal, milyen komoly technikai és zenei tudás szükséges ahhoz, hogy egy ember komplett zenekarként szólaljon meg a színpadon, az előadónak át kell látnia a különböző szólamokat, viszont egységes egészként kell közölnie azokat a közönséggel. Ez borzasztóan nehéz feladat, ám Pély Barna lemezbemutató koncertjén semmit nem lehetett érzékelni a gépészkedésből.

Az embert magával ragadták a könnyed és valamiért nagyon erősen amerikai hatást generáló dallamok, na meg az az előadásmód, amivel betöltötte a teljes színpadot. Nem hiányzott mellőle senki és semmi, s tulajdonképpen a performansz befogadása közben sem gondolkozott azon az ember, hogy mi hiányzik. Nem volt meg az az érzés - amire egyébként előzetesen számítottam -, hogy bakker, nem kerek a történet. A történet nagyon is kerek volt, már csak azért is, mert az egymás után megszólaló dalok alatt egyedi, ledfalas vetítés támasztotta alá azok mondanivalóját, a szöveg- és dallamvilágot, aminek köszönhetően aztán tényleg tökéletesen elfelejtette a hallgató, hogy Pély Barna egyedül csinál mindent és nem egy zenekarral megtámogatva.

Persze, nem maradtak - nem maradhattak - ki a repertoárból a régi nagy klasszikusok sem, és pontosan ezen ismerős dallamok hallgatása közben vált világossá számomra, hogy milyen nehéz megtenni ezt a borzasztóan hosszú utat, amit Pély Barna is megtett a United óta. A Végső vallomás még mindig mély érzelmekkel tele, a Hófehér jaguár még mindig azzal a játékos gúnnyal, a Keserű méz pedig még mindig azzal a flegma könnyedséggel szólalt meg, mint akkor, amikor megjelent. Mondhatni, nem változott semmi, de nagyon is változott. Pély Barna új lendületet, új impulzust adott magának a Blue Hearttal és ki kell jelentenem, ez nagyon jól áll neki.

Fotók: N3 Kommunikáció/Blogstar

Címkék: Jazz, Pély Barna

Huncut kis reggeli séta a Ruby Harlemmel

2018.12.31.
Dorogi László

Vannak az embernek kisebb-nagyobb zökkenővel induló napjai. Tudják. Amikor egy rettentő migrén már az ébredés pillanatában elszúrja a napunkat, amikor a jobb is bal lábként landol a hideg padlón, amikor a kávé a két kanál cukor ellenére is keserű, amikor nincs semmilyen tervünk a következő tizenkét óránkra, de még ahhoz sincs kedvünk.

Fotó: musicmedia.hu

Ilyenkor semmi másra nem vágyik az ember fia, mint hogy visszabújjon a jó meleg paplantenger mélyére és ellazuljon. Ilyenkor kell valami, ami elsöpri a felhőket a homlokról, ami elrepít minket egy könnyed, nyugodt helyre, ahol vattacukor felhőkön pihizhetünk és elfeledhetjük a világ gondjait.

A Ruby Harlem zenéje éppen tökéletes erre. Ha egy ilen trutyi reggelen a fülünkbe pakolva őket lepattyogunk a sarki boltba, már az első lépések után méterről méterre elkezdi termelni a szervezetünk a dopamint. A soul és gospel elemeket jazz muzsikával fuzionáló banda zenéjéből árad - a nyolcvanas évek mellett - a chill, a flow meg minden ilyen tök modern zenei fűszer.


Ezért a hangulatért pedig Iván Szandrát kell felelőssé tennünk, hiszen ő írja a Ruby Harlem zenéjét és szövegeit is, különleges hangja már-már összetéveszthetetlen. Lágy, mély hangszíne tökéletesen passzol a huncut jazzhez. Ha a banda egy női ruha lenne, ez lenne a leglazább nyári cuccod, amiben a Duna-parton szürcsölöd a fröccsöd, de kizárólag a klasszikus boros pohárból.

Szóval az ének és a vokálok csillagos ötös, némi hiányérzetet a fúvósok használat kelt talán. A koncepció világos, egyszerű, könnyen megjegyezhető, fülbemászó dallamok kellenek, de egy kicsit szabadjára lehetne engedni azt a trombitát és harsonát. Összességében a Ruby Harlem egy nagyon kellemes zenekar, bár kétségtelenül rétegzenét játszanak. Forró című dalukkal bejutott A Dal című Eurovíziós dalverseny magyarországi döntőjébe, szóval hallunk még róluk.

Címkék: Jazz, Soul

Csak jazz és más semmi - Antal Gábor Trió

2018.12.28.
Dorogi László

A jazz zene nem éppen a 21. század emberének a műfaja. Meg is mondom, hogy miért gondolom így. Mert mi állandóan rohanunk, mert mi folyton késésben vagyunk, mert mi minden és mindenki miatt stresszeljük magunkat, mert mi mindenhová sietünk és az élet apró örömeit olyan könnyed, már-már észrevehetetlen mozdulattal - szarjuk le - hagyjuk elmúlni, hogy az már fájdalmasan szánalmas. A jazz zene viszont éppen a pillanatról, az akkor és mostról szól, mert két ugyanolyan előadás, kétszer ugyanaz az a dal nem létezik az improvizáción alapuló műfaj keretein belül. A jazz kifejezetten nem az a muzsika, amit csak úgy bedobsz a közösbe egy házibuliban, aztán meg nem figyelsz rá oda, mert a jazz törődést és odafigyelést igényel.

Fotó: Antal Gábor Trió/Facebook

Néhány napja futottam bele a YouTube-on a Gábor Antal Trió legújabb muzsikájába, ami azért vicces, mert történetesen az a Fekecs Ákos dobol a formációban, aki az egyik legjobb barátomnak szintén zenésztársa és már volt szerencsém találkozni is vele. No, meg hatalmas muzikalitásával, de erről a formációról valahogy lemaradtam. Szóval rájuk bukkantam és rögtön késztetést éreztem arra, hogy egy kicsit 20. századi emberré konvertálódjak, lelassuljak és pillanatokat átélő emberré váljak. Szomorúan kell kosntatálnom, hogy legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerül mindig ehhez tartanom magam.


Gábor Antal (zongora), Szentgallay György (basszusgitár) és Fekecs Ákos 2016-ban keltették életre a fúziós jazzt játszó triót, azóta pedig számos nemzetközi és szakmai sikert könyvelhettek el, 2017-ben a Jazz in the Park első díját hozták el, de ugyanebben az évben a Budafoki Pincejárat verseny közönség díját is zsebre tehették.

Idén az NKA Hangfoglaló Program Induló Előadói Alprogramjának 21 kiválasztott feltörekvő formációja közé választották őket, aminek köszönhetően öt új dalt rögzíthetnek profi körülmények között, megjelentethetnek egy új albumot - az első, Whirl című lemezük nagy sikert aratott a műfaj berkein belül -, elkészíthetnek egy videoklipet és a friss anyagokat természetesen koncertek keretein belül be is mutathatják a nagyközönségnek. A program korábban egyébként többek között olyan zenekarokat támogatott, mint a már országosan ismert Margaret Island, vagy a Lóci játszik, szóval fogalmazhatunk úgy, hogy nem járt rosszul a jazz trió.


És tulajdonképpen nagy szükség is lenne a jazz-hallgatók körének szélesítésére, mert muszáj néha-néha megtorpannunk és csak a pillanat örömére összpontosítanunk. Ahogy ezek a srácok is teszik muzsikálás közben.

Címkék: Jazz

Csillag az égben - Babos Gyula is odafent pengeti tovább a húrokat

2018.04.13.
Ragnar Volarus

68 évesen itt hagyott minket a magyar jazzélet egyik legismertebb gitárosa, Babos Gyula.

Az elképesztő tehetség 1949. június 26-án született Budapesten, gyerekként a hegedűn és a zongorán keresztül ismerkedett a zenével, gitározni 15 éves korától kezdett - ekkor rögtön a Futurama együttesben zenélni is kezdett -, és 1966-ban már első helyezést szerzett a Magyar Rádió jazz versenyén.

Az ismertséget 1970-ben a Kex, majd 1972-től 1974-ig a Rákfogóban,ezt követően két évet Kőszegi Imre zenekarában játszott, első együttesét 1979-ben alapította Szakcsi Lakatos Bélával, Saturnus néven. Istenadta tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1977-ben úgy lett a Liszt Ferenc Zeneművészéti Főiskola Jazz Tanszakának tanára, hogy még érettségije sem volt.

1985-ben létrehozta a Babos Trio Plusz-t, amit később a Babos Trio váltott fel, melyben Balázs Elemér dobossal és Egri János nagybőgőssel muzsikált együtt, de a BDSZ Collection tagjaként és zeneszerzőként is aktív volt.

1989-ben jelent meg a Hungaroton kiadásában első lemeze, a Kinn és benn. Egy évvel később az egykori PECSA-ban Victor Bailey, Terry Lynn Carrington, Jinda György és Szakcsi Lakatos Béla társaságában szórakoztatta a nagyérdeműt, újabb egy esztendő elteltével EMeRTon-díjban részesült. Ezután talán könnyebb lenne felsorolni, hogy kikkel nem lépett fel, mint az ellenkezőjét, hiszen olyan művészek mellet zenélt - vagy ők mellette? - mint Szabó Gábor, Frank Zappa, James Moody, Tony Scott, Zoller Attila és Charles Tolliver.

Következő lemeze, a Sham szintén a Hungarotonnak köszönhetően került kiadásra, és a kor legjobb hazai jazz zenészei gyűltek össze ebből az alkalomból. Egyik legfontosabb lemeze a Victor Baileyt, Terri Lyne Carringtont és Jinda Györgyöt felvonultató Blue Victory című 1994-ben, a Sony Columbia égisze alatt kiadott CD, amelyet Európa 12 országában terjesztettek. Ezután zenekarát immár Babos Quartet néven vitte tovább, amiben Szappanos György, Szakcsi Lakatos Béla és Borlai Gergő játszott, de közben a Take 4-ral is gitározott. 

Alapító tanárként 1996-tól működött közre Kőbányai Zenei Stúdió könnyűzenei szakközépiskola életében, de később alapító tagja és tisztségviselője volt a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének és az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesületnek.

1998-ban került kiadásra Egyszer volt... címmel harmadik szólólemeze, amelyen olyan zenészek játszottak együtt, mint Bihari Ernő, Borlai Gergő, Dobi Matild, Hárs Viktor, Kunovics Katalin, Lattmann Béla és Oláh Tzumo Árpád. Ezen az albumon Babos Gyula a jazzt, valamint a magyar és cigány folklórt ötvözte saját zenei világával. Ez egyben új zenekara, a Babos Project Romani debütáló lemeze is volt, melynek anyagát az együttes nagy sikerrel mutatta be Európa több országában, Angliában és az izraeli Red Sea Fesztiválon is.

2001-ben a legendás Herbie Mann-nel készített felvételt. A Hetvenöt perc című koncertalbum, a Babos Project Romani második CD-je a kiváló indiai ütőhangszeres, Trilok Gurtu vendégszereplésével készült 2004-ben.

2005-ben új felállásban, és új névvel, Babos Project Special névvel léptek a közönség elé, legújabb lemezüket ebben a felállásban jelentették meg Variáció címmel 2006 őszén. Babos a jazzmuzsikusi és zeneszerzői (filmekhez és rajzfilmekhez is írt zenét) tevékenységén kívül pop- és kortárszenei előadók producere is. A budapesti Tabánban közel harmincezer ember előtt léphetett színpadra Frank Zappával.

Babos Gyula művészi munkásságának elismeréseként a korábban elnyert eMeRTon-díj mellé 2003-ban Szabó Gábor-díjat, 2005-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést, 2008-ban Liszt-díjat kapott.

Ma pedig, 2018. április 13-án, ezen az átkozott napon, türelemmel viselt betegsége után elhunyt. Az MZTSz Kőbányai Zenei Stúdió egy Facebook-posztban tudatta velünk a rossz hírt.


Babos Gyulát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszéke, az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete és annak Kőbányai Zenei Stúdiója saját halottjának tekinti. 

Gereben Zita - Az én fesztiválom

2018.03.05.
Ragnar Volarus

Sokáig halogattam ezt a lemezt. Mert tudtam, hogy jazz. Ahhoz pedig hangulat kell. Viszont ha előre tudtam volna, hogy ennyire jó, egy percig sem vártam volna.

Merthogy ez nem színtisztán jazz, de érzésem szerint ez nagyon előnyére válik. Annyira sokszínű - mondhatnám eklektikus -, de mégis annyira egyben van. Persze ezért most az ortodox jazz szakértők gyűlölethulláma indul meg felém, mivel szerintük ez nagyon távol áll attól, amit ők erről a műfajról gondolnak. Mert Az én fesztiválom szórakoztató, izgalmas, könnyed, ugyanakkor minőségi. Ugyanis ezek egyáltalán nem zárják ki egymást. Ha nagyon merészen fogalmazok, akkor azt is le merem írni, hogy ez egy nagyon stílusos "poplemez". Ez utóbbit azért csak idézőjelben, mert a mai divatos popzenét kár lenne ehhez az anyaghoz hasonlítani. Ahhoz képest Gereben Zitáék egy galaxisokon átívelő mesterművet alkottak.

Talán még soha nem énekelt senki ennyire tökéletes dalt egy Kiskabátról. Pedig mint látszik, lehet. Elég ha kiváló jazzmuzsikusok kísérnek egy ragyogó jazzénekesnőt. És mivel a zenészek rengeteg stílusban jártasak, így bátran keverik az akusztikus hangzást az elektronikus tánczenével, a jazzel, az R'n'B-vel és a funkkal. A dalok sokszínűsége azonban egységes stílust tükröz, amely kifinomultan elegyedik a Zitára eddig is jellemző sajátos dallamvilággal. 

„Nekem is egy nagy kaland volt, ahogy kipróbálhattam magam a dalokban, játszhattam a hangszíneimmel és az éneklésem intenzitásával. Úgy érzem, mindegyik műfajban sikerült megtalálni azt a dolgot, ami igazán én vagyok, és ami eddig is meghatározta a zenémet. Bízom benne, hogy ezekkel a számokkal a különböző műfajú zenék iránti nyitottságot a hallgatóknak is sikerül átadnom.”

– mondta az énekesnő.

Persze az sem árt, hogy a szövegeket jobbnál jobb szövegírók hozzák össze: Hajós András, Szalai Tamás, Lombos Márton, Gödri Bulcsu.

Gereben Zita és zenekara ezzel a lemezzel bebizonyította, hogy ha kicsit is merész valaki, akkor a jazz műfaj kiválóságai is képesek olyat alkotni, ami nem csak egy nagyon szűk rétegnek nyújt szórakozást, ennek ellenére roppant igényes. Amit csak egyszerűen jó hallgatni és dúdolni. Zita hangja erre lehetőséget is ad, annyira selymes, és mégis karcos, miközben gyönyörűen és mélyen búg. Eddig ez a lemez az idei kedvenc. 

A zenei sokszínűségről pedig saját fülünkkel is meggyőződhetünk, akár a március 14-i Budapest Jazz Clubban tartandó koncerten is.. 

2018. március 14., Budapest Jazz Club

A zenekar tagjai: Gereben Zita – ének, Bécsy Bence – gitár, Horváth „Tojás" Gábor – zongora, Bata István – basszusgitár, Gálfi Attila – dob  

Facebook eseményhttps://www.facebook.com/events/922525571248685/

Címkék: Jazz

Szőke Nikoletta - Moonglow

2018.02.07.
Ragnar Volarus

Elkészült Szőke Nikoletta hetedik albuma, Moonglow címmel. A stílus még mindig jazz, a lemez producere a négyszeres Grammy-díjas Helik Hadar (Herbie Hancock-kal, Melody Gardot-val és Madeleine Peyroux-val dolgozott együtt). De nem ő az egyetlen nemzetközi híresség aki segítséget nyújtott, az amerikai Gregory Hutchinson a dobok mögé ugrott be, ahol a világ egyik legjobbjának számít. 

Fotó: hmv.co.jp

Persze Szőke Nikoletta sem akárki, hiszen személyében a a 2005-ös Shure Montreux International Jazz Voice Competition győztesét tisztelhetjük. És a közreműködők csak tovább emelik az amúgy sem alacsony színvonalat. Szakcsi Lakatos Róbert zongorázik, Barcza Horváth József (az előadó férjét tisztelhetjük benne) bőgőzik, az olasz Nico Gori a címadó dalban klarinétozik, a dán Mathias Heise pedig a Smile című dalban mutatja meg szájharmonika tudását. De még tovább lehetne sorolni, Fekete-Kovács Kornél trombitál, Bacsó Kristóf szaxofonon szállt be, Korb Attila harsonán működött közre két dalban, öt számban Gyárfás István, kettőben ifj. Tóth István játszik gitáron. De három dal erejéig az ausztrál Jonathan Zwartz és a Bujtor Balázs vezette Hungarian Studio Orchestra szolgáltatja a klasszikus zenei alapokat. 

Fotó: mupa.hu

A CD-n egy tucat dalt találunk és nem könnyű meghatározni a lemez hangulatát. Merthogy alapvetően keserédes, de mégis jó hangulatú dallamokat kapunk. A Smile-t Michel Legrandtól mindenki ismeri, csakúgy mint a What Are You Doing the Rest of Your Life?-ot, vagy éppen a Someone to Watch Over Me-t George Gershwin-től.

Ennyire talán nem (még, de ez most változni fog) népszerű a címadó dal a Moonglow (Will Hudson-Irving Mills remeke), vagy a blues-ba hajló My Baby Just Cares for Me (Walter Donaldson-Gus Kahn). 

Itt pedig egy kis ízelítő, mire lehet számítani, ha meghallgatjuk a lemezt.

 

Egy biztos, Ella Fitzgerald odafent biztosan szívesen hallgatja.

Címkék: Jazz

Boggie - 3

2017.11.05.
Ragnar Volarus

Csemer Boglárka, vagy ahogy többen ismerik Boggie immár harmadik nagylemezét adta ki, de az elsőt édesanyaként. 

Igazán ismert akkor lett, mikor a Wars for Nothing című dallal jelentkezett A Dal 2015 műsorba, és meg is nyerte. Persze előtte 2013-ban megjelent Boggie címet viselő albuma, amin már akkor csak saját – magyar, francia, és angol nyelven írt – szerzeményeket találhattunk. A lemez előkelő helyen szerepelt az amerikai Billboard lista 4. majd 17. helyén. Ugyanebben az esztendőben jelent meg Parfüm című videoklipje, amely több mint 10 milliós nézettsége felett jár. 

2014-ben All Is One Is All címmel jelent meg a második albuma, szintén magyar-francia és angol nyelven. Ez az anyag már itthon is meghozta a sikert, az Év POP lemeze kategóriában győzött is a FONOGRAM díjátadón. És ezen a lemezen szerepel a Wars for Nothing című dala, amellyel benevezett A Dal 2015 műsorba.

A harmadik albumra pedig - ha lehet ilyet mondani -, Boggie dalszerzői stílusa tovább csiszolódott és tökéletesedett. A lemezen kísérletezik, merészen keveri az elektronikus és akusztikus hangzást, de mindezek mellett ott a rá jellemző dallamvilág is. Természetesen megmaradt a nyelvi sokszínűség, de most a magyar szövegeké lett az igazi főszerep, amiben ezúttal Kemény Zsófi költőnő is közreműködött. Ennek köszönhetően továbbra sem kapunk bugyuta és semmitmondó dalszöveget, éppen ellenkezőleg, némelyik akár versként is megállja a helyét.

Az album egyébként rekord idő alatt készült el - de ez abszolút nem érződik rajta-, hiszen Lenke lányának 2016. decemberében adott életet, és csak ezután látott neki a munkának. A lemez pedig újabb kilenc hónap elteltével már a kezünkben. A dalok, elmondása szerint, Lenke nélkül nem születtek volna meg, egy új korszak kezdődött az életében és az elengedés lett az album fő irányvonala. Elengedi a megfelelést, a félelmeket, a rosszul sikerült kapcsolatokat, gyerekkort, múltat.

A videómegosztón pedig az egész hallgatható:

Címkék: Akusztikus, Jazz, Pop

Scott Bradlee's Postmodern Jukebox

2017.10.20.
Ragnar Volarus

A Scott Bradlee's Postmodern Jukebox egy... Nem tudom minek nevezzem. Mert szigorúan nézve nem egy együttes, hanem inkább egy nagyon merész és ötletes próbálkozás, kísérlet, rengeteg jó zenésszel és énekessel. Ami bevált. 

Manapság mindenki feldolgoz mindent, mindenki saját stílusában igyekszik előadni egy világsztár nagy slágerét. De Bradlee-ék még erre is rátettek egy lapáttal, és visszarepítenek minket az időben. Ők úgy döntöttek, hogy húznak egy merészet, és van olyan feldolgozásuk ami az 1920-as évek zenei stílusjegyeit hordozza magán, de akadnak produkciók a 60-as és 70-es évek stílusában újraalkotva. És szerencsére nem csak napjaink, hanem a közelmúlt (1990-es évektől) felejthetetlen és fülbemászó slágereit is mind feldolgozták.

Nem kerülte el a sorsát se a Nirvana, se a Nine Inch Nails, de még Brittney Spears sem. De tényleg minden stílusból és időszakból találunk előadókat, a Police-től Rick Astley-ig. És még Despacito is van.

Eddig 13 albumot alkottak ezekből, és kiadtak három Collectiont is (Astoria, Hollywood, Monte Carlo), ami egy bizonyos téma vagy irányvonal alapján összerakott válogatások. És ebben az esetben azért sem tudok ezek közül kiemelni egyet, mert egytől-egyik szenzációsak. Ráadásul elképesztő mázlink van, mert rengeteghez forgattak videót is, amik közül több tucatot meg is nézhetünk a youtube-csatornájukon

Kedvcsinálónak néhány klip. Kezdésnek rögtön egy Haddaway-What is love. (Érdemes végignézni, a végére megőrülnek!)

Vanilla Ice-Ice ice baby. Egy Vanilla Ice jégszoborral?

Itt pedig a MMMbop, Doo Wop verzióban.

De számtalan videót lehetne még becsatolni ide. Viszont nem fogok. Katt ide, és máris lehet válogatni. Ha pedig tetszett, van egy jó hírem. Új európai turnéja során ismét hazánkba látogat a világhírű Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox. A nagyszabású koncert 2018. május 17- én este 8 órától lesz élvezhető a Papp László Budapest Sportarénában. Még időben szóltam.

Címkék: Feldolgozás, Jazz

Ezeket a cikkeket olvastad már?