Blogolj!

Pély Barna: Amikor kimondod, hogy vége, akkor érzed igazán mennyire fáj

2019.05.31.
Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk második részében tanári és zenei hitvallásáról, magáról a zenélésről, a Blue Heart készítési folyamatáról beszélgettünk, de szóba került a United és egy meghatározó angliai út is. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

A tanításnál hagytuk abba legutóbb. A tanárként szerzett tapasztalataidat fel tudod használni előadóként?

Igen, mert ad egy olyan alapvető nyitottságot, amivel könnyebben tudok kommunikálni a közönséggel. Tanítás közben le kell győznöd az egódat. Én mindig próbálok úgy tanítani, hogy a diák jól érezze magát és közben át tudjam adni az információt. Vannak persze olyan napok, amikor nincs kedved tanítani, de akkor a diák sem akarja meghallani, amit mondasz. Ebben az esetben át kell menni egy olyan szigorú rendszerbe, ami számomra összeegyeztethetetlen a zenéléssel.

Mert nekem a zenélés a szabadságról és arról szól, hogy minél inkább önmagad legyél és emiatt mások is elkezdik jól érezni magukat. Attól az önismereti katarzistól, amit átélsz. Ugyanezt érzem a színpadon a közönséggel kapcsolatban is.

Januárban jelent meg a Blue Heart című lemezed, amelynek különlegessége, hogy teljesen egyedül raktad össze. A koncerteken is egyedül lépsz fel, pedig korábban elég nehéz lett volna elképzelni egy zenekar nélkül. Miért alakult így?

Ennek több összetevője van.

Sokáig olyan egyéniség voltam, aki nagyon szeretett alkalmazkodni a barátaihoz, zenésztársaihoz és abban a tévhitben éltem, hogy milyen jófej vagyok emiatt.

Erre szokták azt mondani, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ilyen hozzáállással zenekarban zenélni olyan, mint egy baráti, vagy egy szerelmi kapcsolat.

Ha állandóan a másikat emeled piedesztálra, akkor előbb-utóbb elvész belőled valami és gyakorlatilag az egész kapcsolat, az egész közösség megbomolhat azért, mert nem tudod azt, hogy ki vagy. És ezt főleg te magad nem tudod.

Ez a fajta önismereti ébredés úgy ütött vissza nálam, hogy elkezdtem lázadni minden ellen. Nem tetszett semmi, amit mások akarnak csinálni, ha pedig nem csinálták meg azt, amit én végig szerettem volna vinni, akkor egyből azt mondtam, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Így már nem lehet együtt dolgozni, és a végére olyan sok ilyen szituáció alakult ki, hogy rájöttem arra, mindent egyedül csinálok, mert mindent egyedül akarok csinálni. És akkor feltettem magamnak a kérdést: miért nem vagyok egyedül? Miért nem járom a saját utamat?

Fotó: Szupkai Gábor

Pontosítsunk egy kicsit: ez a benned zajló folyamat vezetett a United feloszlásához is?

A United-nél mindig is demokrácia volt, de ez már nem működött számomra. Volt egy pont, ahol fel kellett állnom és ki kellett mondanom, hogy be akarom fejezni. Ezek komoly, mély sebek. Nyilvánvalóan az utolsó pillanatig azt hiszed, hogy ez a folyamat megváltoztatható, vagy visszafordítható, de abban a pillanatban, ahogy kimondod a válást, akkor érzed meg, hogy mennyire fáj. Ugyanakkor, nekem személy szerint sokkal jobb lett zenészként. Nagyon sok olyan dolgot nem tudtam kipróbálni és megvalósítani a közösségi zenélésben, amit most szóló előadóként meg tudok tenni akár már közösségben is. Nem tudtam például olyan sebességgel haladni a munkafolyamatokkal, mint ahogy azt elképzeltem, mert egy zenekarban mindig mindenkit meg kell kérdezni, hogy ez így jó lesz-e, vagy az úgy jó lesz-e. Amíg zenekari körülmények között megírtunk tíz számot, addig egyedül elkészülök ötvennel, hangszereléssel együtt. Közben pedig fejlődök és megyek előre.

Beszéljünk egy kicsit a Blue Heartról. Amikor meghallgattam az albumot és amikor hallottam a dalokat a lemezbemutató koncerteden, folyamatosan arra gondoltam, hogy van bennük valamilyen jellegzetes “Amerika” érzés. Volt valamilyen konkrét inspirációd, vagy valamilyen külső hatás, ami miatt ez a lemez ilyen lett, vagy egészen egyszerűen csak így fejeződtek ki azok a lelki folyamatok, amelyekről már korábban beszéltél?

Gyerekkorom óta kerestem a hozzám leginkább passzoló stílust és mindig kérdezgettem apámat, hogy ez a dal vagy az a dal éppen milyen, ő meg mindig csak annyit mondott rá, hogy valamiféle jazz. Nagyon hamar kiderült, hogy igazából a bluesról van szó, de ez akkor vált teljesen világossá számomra, amikor 16 évesen kimentem Camebridge-be két hétre angolt tanulni. Akkor még borzasztóan nagy volt a kulturális különbség Magyarország és Anglia között, 1992-t írtunk. Ott minden sarkon állt egy kocsma, mindenhonnan nagyon durva élő zene szólt, minden utcában volt egy kis lemezbolt, miközben nálunk akkor nyílt meg például az első a Duna Plázában. Inkább nem ettem, csak hogy minden pénzemet blues válogatás CD-kre költhessem, amelyeknek még se híre, se hamva nem volt Magyarországon. Majdnem vennem kellett egy másik bőröndöt, hogy haza tudjam hozni a hatalmas pakkot. Akkor jöttem rá, hogy igen, én blues zenész vagyok. Hülyén hangzik ez egy újpalotai lakótelepi gyerek szájából, de így volt.

Zenész körökben úgy tartják, hogy ezt a műfajt csak angol nyelven lehet igazán autentikusan művelni. Szerinted is így van?

Azt tudom mondani, hogy könnyebb egy olyan blues-zenésznek, aki mondjuk Texasban él, de az sem igaz, hogy minden texasi tud ilyen zenét csinálni. Van most egy nagyon erős vonal külföldön, amit egyszerűen new-bluesnak neveztek el, ez a műfaj mára már az elektronikus zenét keveri a blues-zal. Na már most nyilvánvalóan ebben is angol nyelven lehet igazán érvényesülni, de már régen vége azoknak az időknek, amikor arról beszéltünk, hogy ha nem vagy angol anyanyelvű, akkor meg sem hallgatnak tőled egy blues dalt.

Fotó: Szupkai Gábor

Mit szeretsz a legjobban a Blue Heartban?

Én a közönséget a zenekar tagjaként fogom fel. Van egy “érzelmi tér” bennem előadás közben, ami az én fejemben létezik és vagy belehajlítom a közönséget a saját terembe, vagy én hajlok át az ő terükbe egy koncertem alatt.

Az az érzelmi és dinamikai spektrum, ami bennem létezik a közönség energiáival találkozva hozza meg a vágyott katarzisélményt. Ezt hangfelvételen csak akkor lehet megcsinálni, ha nagyon rákattan a közönség a dalokra, és ez az első lemez évek óta, amit még én is meg tudok hallgatni egymás után négyszer-ötször is.

Ez nagyon ritka nálam, mert mindig én vagyok az első, aki megunja. Ezek miatt a dolgok miatt gondolom azt hallgatói szemszögből, hogy ez egy nagyon jó lemez lett.

A Pély Barnával készült interjú első részét ITT olvashatják el.

Pély Barna: Hiába tehetséges egy előadó, ha rosszul menedzselik a produkciót

2019.05.28.
Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk első részében a zenélésről, a tehetségkutató műsorokról, valamint a tanításról beszélgettünk. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

Talán kevesen emlékeznek rá, de már a kilencvenes évek végén feltűntél a tv-képernyőkön. A Kifutó volt a magyar kereskedelmi televíziózás első kísérlete az énekes tehetségkutató műfaj meghonosítására, de a tehetségkutatók alfájának mégis a Megasztár nevezhető. Hogy jutottál el a színpadról a zsűriszékbe?

Azt tudni kell rólam, hogy sosem voltam igazán médiacentrikus személyiség. A Kifutót sokkal inkább gondoltam amolyan “menő” karaoke versenynek, mint “komolyabb” zenei megmérettetésnek. Tulajdonképpen csak azért jelentkeztem a műsorba, mert édesanyám nagyon szeretett volna látni a tévében, ami végül össze is jött (nevet). A Kifutó 1998-ban, a Megasztár pedig 2004-ben indult, de a két műsor között eltelt hat év elképesztően meghatározó részét képezte az életem alakulásának. Az egy nagyon tevékeny időszak volt, amit nagyon szerettem. Akkoriban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre jártam, 2000-ben diplomáztam le, de alighogy kiléptem az iskolapadból, máris tanítani kezdtem. Közben elindítottuk a Unitedet, hat év alatt négy nagylemezt adtunk ki és gyakorlatilag pillanatok alatt kezdődött el a teljes felnőtt életem.

Nagyon úgy tűnik, hogy alaposan megtervezted és tudatosan építetted fel a karrieredet. Tényleg így volt?

Mondhatnám azt, hogy tervszerű volt, de igazából szerencsés alkatnak vallom magam. Mindig történtek velem olyan dolgok, amelyek éppen abba az irányba terelték az életemet, amerre haladnia kellett.

Nyilván minden ember életében vannak mélypontok, akár érzelmileg, akár anyagilag, de a sikeres embert az választja el a kevésbé sikerestől, hogy képes megtalálni a kiutat azokból a nehéz szituációkból, amelyek esetleg visszaránthatják, vagy akár depresszióba is sodorhatják.

Akkor másképpen kérdezem: mindig zenész akartál lenni?

Persze, gyerekkorom óta készültem arra, hogy zenész leszek. Szerencsére ebben a családom mindig támogatott, ugyanakkor szerették volna, ha szerzek egy hétköznapi szakmát is.

Fotó: Szupkai Gábor

És volt ilyen opció?

Próbálkoztam. Felvételiztem angol szakra a Pázmányra, de nem sikerült. Aztán jártam egy évig teológiára is, mert a kereszténység filozófiai háttere mindig is érdekelt, de onnan is kimaradtam. Ekkor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy zenész leszek és mire felvételt nyertem a Zeneművészetire, kis túlzással már profi zenésznek is mondhattam magam.

Térjünk vissza még egy kicsit a Megasztárra. Mi volt a műsor népszerűségének kulcsa? Miért ültette le a fél országot a televíziók elé?

Kicsit távolabbról futnék neki a kérdés megválaszolásának. Többfajta tehetségkutató rendszer létezik, nálunk, Magyarországon azt gondolom, hogy az énekes tehetségkutató tv műsorok alapja a Táncdalfesztivál volt, majd később a “Ki mit tud”. A Táncdalfesztiválon igazából a dalok és a zeneszerzők versenyeztek az előadók segítségével, Szenes Iván például egyszer azt mondta Koós Jánosról, hogy ő volt a legjobb versenylova, ez akkor így működött. A “Ki mit tud?”-nál már jobban előtérbe került az előadók tehetsége. A rendszerváltással aztán felbomlott ez az úgynevezett ősi rendszer, megszűnt a Hungaroton, amely egyeduralkodónak számított könnyűzenei berkekben, mint kiadó.

Ezért elindult egy szabad verseny a tehetségek felkutatásáért és ennek a szabad versenynek lett az egyik ága a Megasztár. Az ilyen típusú műsorok külföldön már jóval régebben sikerrel futottak, de egy a magyarnál sokkal nagyobb piacon. A Megasztár éppen ezért tudott ennyire sikeres lenni, mert egészen egyszerűen hiánypótló cikk volt.

A hazai popszakma addig nem ismerte a fiatal tehetségeket, mert nem is volt olyan fórum, ahol megismerhette volna, viszont addigra a kereskedelmi televízióknál kialakult egy olyan infrastruktúra, ami már elbírt egy ilyen produkciót.

Fotó: Szupkai Gábor

Azóta nagyot változott a világ, ma már a tehetségkutató műsorok sem feltétlenül a tehetségek felkutatásáról szólnak…

Az első kettő-három Megasztár azért “üthetett be” sokkal jobban, mint a most futó tehetségkutatók, mert akkor még nagyobb mennyiségű előadó is elhelyezhető volt a piacon. Már akkor is nehezen, de elhelyezhető volt. Ma viszont már olyan mennyiségű előadó van, hogy nem is szólhat a potenciális előadókról egy ilyen műsor.

A képlet egyszerű, a televízióknak show-t kell csinálni, tévéműsort kell gyártani. Ma már teljes egészében erről és az eladható reklámmennyiségről szólnak a tehetségkutató műsorok.

Amivel egyébként semmi probléma nincsen, csak így az előadó nyilvánvalóan hátrébb került az ipari táplálékláncon. Ezt a néző is érzékeli, ő is látja, hogy sokkal inkább szól a műsor arról, hogyan szólogatnak be például egymásnak a zsűritagok, mint arról, hogy ki hogyan énekel, vagy mi az, ami miatt ő zenész és énekes szeretne lenni. A másik oka a változásnak pedig az, hogy mára kialakult egy abszolút menedzsmentcentrikus rendszer. Ha nem menedzselnek jól egy produkciót, akkor az lehet akármilyen minőségű, lehet akármilyen tehetséges egy előadó, egyszerűen nem fog fennmaradni. Rengeteg befektetendő tőke, jó kapcsolatrendszer és eltökéltség kell az előadó részéről, hogy ezt végig csinálja.

Fotó: Szupkai Gábor

Jelenleg is a Kodolányi János Főiskolán tanítasz éneket. Az tudatos döntés volt, hogy tanárnak álltál a zenélés mellett?

Egyáltalán nem volt az. Alapvetően a mai napig sokkal inkább zenésznek és zeneszerzőnek tartom magam és nem tanárnak. Az egész az egyetemen kezdődött. Mits Gergő (tanszékvezető, és a United Basszusgitárosa) évfolyamtársam volt a zeneművészetin és folyton magyarázott nekem valamilyen iskoláról, ahol majd OKJ-s képzés keretein belül oktatunk felnőtteket. Mindig mondta, hogy nekem kéne ott éneket tanítani, mert (szerinte) én vagyok a legjobb énekes, de én csak annyit mondtam neki, dehogy tanítok, hagyjál már. Aztán még le sem diplomáztunk, már nyomta is az orrom alá a szerződést, hogy figyelj, szeptembertől itt kéne elkezdeni tanítani, itt és itt kell aláírni. Nem is értettem a dolgot (nevet).

De azért nem bántad meg?

Dehogy. Viszont emlékszem az első órámra, az nagyon kemény volt. Beléptem és ott állt velem szemben Mujahid Zoli. Nagyon jól énekelt és nagyon jól zongorázott. Fel is tettem magamban a kérdést, mit tudok én neki tanítani, de aztán mindig sikerült egy kicsit előtte járnom. Szerencsére ő volt az első és az egyetlen ilyen "nagy csapás" az életemben (nevet) pont az első órámon, az első tanítványom. Ebből a szempontból hálás is vagyok a Zolinak, mert így nagyon gyorsan fel tudtam venni a tanítás tempóját, fél év alatt egy olyan komoly módszertant sikerült összeraknom, amit nagyjából három évig meg sem változtattam.

A Pély Barnával készült interjú következő részében a Blue Heart című lemez munkálatairól, a dalokról, az alkotói létről és a színpadi jelenlétről beszélgetünk.

Blixa Bargeld: De azért mindig hallani fogod, hogy német vagyok!

2019.03.26.

Blixa Bargeld a kultikusan-kategorizálhatatlan német Einstürzende Neubauten együttes frontembere. Emellett Nick Cave, Bad Seeds nevű zenekarának is állandó tagja és gitárosa volt. A nemrégiben 60. születésnapját ünneplő, interjúkat ritkán adó, avantgarde művésszel Csúri András beszélgetett. 

Fotó: deutschlandfunkkultur.de

CsA: - Bargeld Úr, az interjúban nem mennénk vissza a kezdetekig, hanem elsősorban az elmúlt évtizedre és a jelenre koncentrálnánk. Az Einstürzende Neubauten egyik legutóbbi munkája LAMENT címmel az első világháború kirobbanására fókuszál. Mesélne arról, hogyan jött létre ez a projekt?

BB: - Diksmuide városa egy nagyobb rendezvénysorozat keretében felkért bennünket, hogy kreáljunk egy előadást, egy performance-t az első világháború kezdetének századik évfordulója alkalmából. Diksmuide Flandriában van, amiről sokunknak az első Világháború őrületének szimbolikus képei juthatnak eszünkbe: maga a táj, az árokharcok és a mocsárcsaták. Diksmuide-t is elpusztította a háború. A lemez, a hanganyag, nem más, mint ennek az előadásnak a szükségszerű manifesztációja. Ha ugyanis nem adtuk volna ki lemezen is, akkor magát az előadást sem tudtuk volna finanszírozni.

- Jelenleg a Bauhaus 'totális-táncszínház'-a előtt tisztelgő virtuális valóságdarabban, a 'Bauhaus 100'-ban, hallhatunk Einstürzende Neubauten zenét.

- A Bauhaus mindig is érdekelt és valamennyire képzett is vagyok a témában. Amikor megkerestek, azt hittem, hogy instrumentális zenét kell a darabhoz szereznünk, de végül csak egy dalra volt szükségük. Nem igazán ez volt az eredeti ötletem. Azt hittem, Oskar Schlemmer experimentális balettjához kell majd valamit írnom. Őszintén, azt sem tudtam, hogy ez egy virtuális valóságdarab lesz. Így végül nem is tekinteném Neubauten-projektnek, hanem egy megbízásra elkészített munkának. Nincs vele bajom, de azért ügyelek, hogy a végén nehogy centenáris megemlékezések zeneszerzőivé váljunk.

- Az elmúlt években több albumot is készített Teho Teardo-val. Hogy került sor erre az együttműködésre?

- Tehoval egyszer közösen dolgoztunk egy színdarabon, az olasz Socìetas Raffaello Sanzio társulatnak. Dalszövegeket írtam Teho zenéjéhez. Ez egy igazán kellemes tapasztalat volt. Később, 2008-ban felkeresett San Franciscóban, ahol akkoriban éltem. Egy olasz film, az „Una Vita Tranquilla”  (Egy csendes élet) zenéjén dolgozott és újra szüksége volt dalszövegre. A rendező elküldte a forgatókönyvet, amiből levezetve megírtam a „A Quiet Life” című dalt. A gyümölcsöző együttműködések után úgy gondoltuk, hogy egy egész albumot is felvehetnénk. Egy albumból kettő lett, és már elkezdtünk dolgozni a harmadikon is. Eddig azonban csak egy dal van kész, így a megjelentetés még egy darabig eltart. 

- Mindezekben a projektekben különböző nyelveken dolgozik.

- Igen, a soknyelvűség mára szinte a védjegyemmé vált. Igazából az 1981-es Tabula Rasa album óta, amelynek minden egyes dala többnyelvű. Egyébként az is egy megbízásból született. A La-la-la human steps kanadai tánccsoport kért fel, hogy írjunk zenét egy darabjukhoz és ha lehetséges, ne csak német dalszövegekkel. Így aztán franciául, angolul és latinul is írtam. Valamennyi ezt követő Neubauten projekt több nyelven íródott és az Alva Noto-val és Teho-val közös munkákat is a polylingualitás jellemezte. A LAMENT kapcsán már a projekt jellegéből adódóan is az volt a megbízónk kívánsága, hogy, többnyelvű legyen.

- Van kedvenc munkanyelve?   

- Hát, nem feltétlenül az angol. Ha nem vált volna a mindennapjaim részévé, valószínűleg soha nem nyúlnék hozzá a munkáimban. De 20 év közös munka Nick Cave-vel, illetve a tény, hogy egy kínai-amerikai nőt vettem el feleségül, azzá tette. Az olasz az más. Az iskolában latinos voltam, így a kiejtés nem okoz nagy problémát. Persze, azért mindig hallani fogod, hogy német vagyok. De ezt is tematizáltam már egy dalban. A „Mi Scusi”-ban épp' az olasz nyelvtudásom miatt mentegetőzöm (mosolyog).

- Egyébként a La Republica a „Still Smiling” albumot, amelyen a Mi Scusi is van, anno az év harmadik legjobb olasz albumának kiáltotta ki. És tudod, hogy hívták az együttest ugyanazon a listán, aki abban az évben a legjobb olasz albumot készítette? ’Baustelle’ (építkezés németül).

- Passzol. 

- De ők olaszok! Baustelle a nevük és övék a legjobb olasz album (nevet).

- Na, reméljük, hogy nem omladozó házakat építenek  (Bargeld együttesének, az Einstürzende Neubauten német jelentésére utalok). Nemrég a svájci KiKu együttessel is felvett egy albumot .

- Abban a projektben nem volt befolyásom a zenére, bár érdekesnek tartottam. Ott tényleg csak fizetett művészi munkatárs voltam, egy szerződtetett hang.  Illetőleg a szövegek kiválasztásában és feldolgozásában segítettem. Már régóta szerettem volna Jean Paul, a 18. századbeli német író 'Siebenkäs' című mukáját feldolgozni, és ehhez a KiKu-val érkezett el a megfelelö pillanat. (A könyv eredeti címe németül nem igazán rövid: „Blumen-, Frucht- und Dornenstücke oder Ehestand, Tod und Hochzeit des Armenadvokaten F. St. Siebenkäs im Reichsmarktflecken Kuhschnappel“).

- Önálló estekkel is turnézik.

- Igen, ez annak következménye, hogy nem szeretem a felolvasóest-formátumot (Bargeld több könyv szerzője). Soha nem szerettem egy helyben ülni és a mikrofonba olvasni  Olyasvalamit szerettem volna, ahol ugyanezen technikai eszközök rendelkezésre állnak, de nem kell olvasnom. Az első ilyen estem 1995-ben volt a Crossing Boarders fesztiválon. A fesztivál nevéhez híven olyan 'határmezsgyén mozogtam', ami se nem színészkedés, se nem felolvasás, de mégis az írásaimhoz kötődik. Ez adta az alapanyagot az előadóestemhez, amit azóta persze továbbfejlesztettem.

- De azért improvizatív is?

- Igen. Az egyetlen, ami biztos az előadásban, hogy egy mikrofon van a kezemben. Talán a legtalálóbb a 'rutin' kifejezés lenne. Mint egy stand-up komédiás, aki minden este elmeséli, hogy mi történt, amikor meglátogatta a nagymamáját. Mindig ugyanaz a történet kezdete és mégis mindig egy kicsit más kerekedik ki belőle. Persze, az én előadásomban fontosak a zenei elemek és az, hogy a hangomat is felhasználom. Rutin.

- A 2000-es évek eleje óta az Einstürzende Neubauten lemezkiadó nélkül jelentette meg az albumait, különböző csatornákon keresztül finanszírozva azokat.

- Így igaz. Mi találtuk ki és alkalmaztuk először a crowd-funding-ot, amikor a rajongók anyagilag is segítik egy lemez előállítási költségeit.

- Mi vezetett ahhoz, hogy a legutóbbi albumot, a LAMENT-et mégis a BMG-nél jelentették meg?

- Mint említettem, számunkra ez elsősorban egy előadás volt. Meg akartuk spórolni a lemezkiadással összefüggő szervezési munkákat. A régi szerződésünkből még nyitva volt egy album megjelentetése, de a Mute kiadót közben eladták a BMG-nek. Amikor megkérdeztük őket, hogy akarják-e a LAMENT-et, azonnal igent mondtak. Kézcsókkal fogadtak, mi meg megspóroltuk a szervezést.

- Hogyan képzeljük el az együttműködést egy nagy lemezkiadóval ilyen hosszú szünet után? Kényszerült-e a közös munka során az Einstürzende Neubauten kompromisszumokra?

- Őszintén? Ki és mit merne mesélni a művészi szabadságról az Einstürzende Neubauten-nek? Nagyon óvatosak voltak és nem szóltak bele semmibe. Emlékszem, amikor meghívták a sajtót és a BMG képviselőit a stúdióba és mi lejátszottuk az albumot elejétől a végéig. Láttad, hogy csak ülnek, néznek és fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek vele (nevet). A 8 perces intróban harci gépek zúgnak és fegyverek dördülnek. A lemez hallgatása közben, persze, nem látják, hogy a színpadon én ilyenkor  transzparenseket emelek a magasba. De mit is értenének ők mindebből?

‘Egy szabad szellem a saját teste fogságában’ - interjú Suzanne Vegával

2018.11.09.

Csúri András

Suzanne Vega jellegzetes,  lányos, bársonyos orgánumát és a Tom’s Diner-en vagy a Lukán messze túlmutató folk-pop dalait a közönség a nyolcvanas évek óta ismeri és kedveli. Az énekesnőt egyetemi évei óta inspirálta az amerikai írónő, Carson McCullers, akinek életét és munkásságát egyik stúdióalbumán dolgozta fel. Erről a lemezről beszélgettünk, melyben az énekesnő a társadalomkritikus írónő töretlen aktualitásáról és az iránta érzett lelkesedéséről mesélt. 

Az interjú ugyan két éve készült a Lover, Beloved: Songs from an Evening with Carson McCullers album megjelenése után, de érdemes felidézni, hiszen ezen a hétvégén újra hallhatjuk a zseniális énekesnőt. Tavaly volt harminc éve, hogy megjelent a Solitude Standing című album, rajta többek közt a ma már klasszikusnak számító fent említett  Luka és Tom's Diner dalokkal is. Ebből az alkalomból Suzanne Vega világ körüli turnéra indult, és a 31. évben Budapestre is elhozza ezeket a dalokat. 

CsA: - Carson McCullers a műveiben az amerikai déli államok múlt  század közepi értékvilágát veszi kritikus lencse alá. Mi teszi a szemedben ma is oly relevánssá őt, hogy egy egész albumot szenteltél neki?

SV: - A kérdések, amelyek foglalkoztatták, és a nyitottság, amellyel ezekről írt. A nemiséggel kapcsolatos kérdések, a szexuális szabadság vagy az afro-amerikai nők egzisztenciális harca a mai napig aktuális témák. Ha élne, örülne és megdöbbenne, ha a Black-Lives Matter mozgalomról hallana vagy arról, hogy Amerikának 'fekete' elnöke volt. Még nagyobb örömmel fogadná az egyneműek házasságát és a transgender-mozgalmat. Saját magára kétneműként tekintett, egyszerre nőként és férfiként. Így gondolkodott az identitásáról és rendkívül őszinte volt e tekintetben. Mivel haladó szellemiség volt, egyben csalódott is lenne, hogy mindez ilyen sok időt vett igénybe és hogy még mennyi a teendő.

- Az irodalmi munkáin és életrajzán túl hogyan közeledtél McCullers személyiségéhez, hisz nemcsak egyes műveit dolgoztad fel, hanem őt magát is megszemélyesíted az albumon?

- Személyes fényképei és  - még ha furcsán is hangzik - a táncon keresztül. Gyermekkoromban intenzív táncképzésben részesültem – zeneiben ezzel szemben egyáltalán nem (nevet). Úgy közelítettem a projekthez, mintha egy zenés darabot készítenék. McCullers meglehetősen magas testalkatú volt, és a tartásából a képeken világossá válik, hogy ez nagyon boldogtalanná tette. Ezenkívül jól kivehető a stressz és betegségek által generált belső feszültsége, hisz több agyvérzése is volt. Mindezen túl nagyon sajátos mozgás- és beszédkultúrája volt.

- Tehát inkább kívülről közelítettél a személyiséghez?

- Pontosan. Hamar ráéreztem a személyes ritmusára. A képeken, a sajátos modorán és testbeszédén keresztül. Ez megkönnyítette a személyiségéhez vezető utat, anélkül, hogy párhuzamok után kutassak kettőnk életében.

- De azért többször említetted, hogy McCullers élete egyes elemeiben viszontlátod saját tapasztalataidat. Tudnál erre egy példát mondani?

- Nagyon jól tudtam azonosulni például a ‚Magányos vadász a szív’ kislány szereplőjével. Mindig nevetnem kellett, mert úgy éreztem, hogy a New York-i éveimről ír. A szüleim minket is beírattak a testvéreimmel bármely, államilag támogatott művészeti kurzusra, ahol énekelni vagy táncolni lehetett, feltéve, hogy ingyenes ebéd is járt hozzá. De talán McCullers politikai elszántsága a legmeghatározóbb számomra. Bár családja a felső középosztályhoz tartozott, liberális értékrendjük nyílt hangoztatásával  -abban a nagyon konzervatív időszakban-  hamar kívülállókká váltak.

- Voltak olyan karaktervonásai, amellyel egyáltalán nem tudsz azonosulni?

- Igen. Én heteroszexuális vagyok és nagyon is szeretem a férfiakat (nevet). McCullers kapcsolata problematikus volt mind a saját testével, mind a férjével. Úgy gondolom, hogy minden nyíltsága ellenére saját identitásával nem tudott megbarátkozni és szexuális életét kudarcként élte meg. Épp ezért a reményt és hitet egy transzcendens, az emberiség irányában érzett, szeretetben találta meg. Ezt megértem és bizonyos fokig át is érzem. De az élet erotikus oldala számomra mindig is fontos volt, és nem gondolnám, hogy kudarcot vallanék benne (nevet).

- Fogalmazhatunk úgy, hogy bár McCullers egy, a nők számára ismételten nehéz korszakban próbált érvényesülni, a társadalmi megbecsülést mégsem szükségszerűen nőként kereste?

- Pontosan. Ez jelen van a munkásságában is. Gyakran írt a férfiak szemszögéből, és általában szívesen bújt bármilyen szerepbe, amit át akart érezni. Ez a szabadság számára többet jelentett, mint a női identitása. Harcolt az ellen, hogy úgy viselkedjen, amilyennek nem érezte magát. Ezt csodálom benne. Szabad volt a munkáiban és szellemiségében. Az életében nem mindig, de végülis melyikünk mondhatja ezt el magáról.

- Nehéz volt egyszerre mind a fiatal, mind az idősödő Mccullers megtestesítened?

- Mindkét szerepben jól éreztem magam. Bakfisnak koravén, idősebb hölgynek fiatalos volt. Ha kései képeit nézzük, a szemeiben még mindig láthatjuk a lázadó tinédzsert. Ezért inkább kortalan személyiségnek tartom, akit így egyszerűbb volt megtestesíteni.

- Korábban leginkább önállóan komponáltad a dalaidat. Hogy jött létre az együttműködés Duncan Sheik-kel, akivel az album legtöbb dalát közösen szereztétek?

- Duncant az első sikerdala óta, ami már húsz éve volt, ismerem. Ugyanabba a joga-kurzusba járt mint édesanyám, aki azzal kezdett nyaggatni, hogy ‚magaddal kellene vinned a turnédra, olyan tehetséges, helyes és cuki’ (nevet). Magammal vittem és idővel mind emberileg, mind a munkában nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Később komoly sikereket ért el zenés színházi műveivel, ami nyilván segített az albumom elkészítésében is.

- A férjed, Paul L. Mills nemcsak jogász, hanem író is. Bevontad bármilyen formában ebbe a projektbe?

- A kezdetektől. Igazából ő volt a legelső, aki a McCullers dalaimat hallotta. Az egyetemi évek óta ismerjük egymást, akkoriban még a dalszövegeimet is ő gépelte az írógépével (nevet).

- Az album első dalában azt énekled, hogy „Semmi emberi nem idegen számomra“. Az utolsó dalban zárulni látszik a kör „Az emberiség az életem szerelme“-sorban. Fontos üzenet számodra az emberségesség, az emberiesség?

- Igen, nagyon. Bár ezek persze McCullers sorai, de az ember leginkább olyan gondolatokhoz vonzódik, amelyeket maga is oszt. Minden egyes emberi élet számít és segítenünk kell egymásnak. Igen, azt hiszem, számomra ez egy nagyon fontos üzenet.

Címkék: interjú

Curtis: "Utcagyerek vagyok és az is maradok!"

2018.03.16.
Kecskés István

Széki Attila komoly karriert futhatott volna be Újpesten, ám a sport helyett a zenét választotta és immár Curtis néven készül élete egyik legnagyobb koncertjére.

NB I-es futballista voltál, de most a zenei életben törsz a csúcsra. Mióta tudod, hogy nem sportoló, hanem énekes leszel?

Nyilván az volt az álmom gyerekként, hogy futballistaként bajnoki címeket, kupákat nyerek és gólkirály leszek, akkor még csak hobbiként gondoltam a zenére. Persze gyerekként is része volt az életemnek. A rap és a foci volt az életem. Játszottunk a dühöngőben és zenét hallgattunk. Aztán jött Ganxta Zoleet, akivel találkoztam és tizenegy évesen az E-klubbal reppeltem vele a Keleti oldal, nyugati oldalt. Ezzel együtt huszonegy éves koromig csak a foci volt, de aztán a sérülés után váltottam. Az első lemezem kiadásának is köze volt a futballhoz, hiszen volt olyan csapattársam, aki kisegített egy kis pénzzel.

Az újpesti panelek között nőttél fel?

Itt is születtem. A panelrengeteg közepén lettem felnőtt. Most is itt lakom és nem is akarok innen elmenni, maximum egy kertesházat szeretnék, de nem megyek Újpestről sehova.

Rossz gyerek voltál?

Nagyon… Nem csodálom, hogy szegény anyukám megőszült. Nem szerettem iskolába járni, verekedtem, mint a legtöbb lakótelepi gyerek. És persze meccsekre jártam, ment a balhé ott is. Hamar tagja lettem egy szurkolói csoportnak is.

Bulldogs, vagy Korps?

Korps.

Az kemény brigád volt.

Az. De hát én ebben nőttem fel. Nem az volt a telepen, hogy ha valami baj volt, akkor elmentél a rendőrhöz, vagy ha igen, akkor tőle is kaptál egy sallert. Mindenkinek magát kellett megvédenie, magáért kellett kiállnia. Engem úgy neveltek, hogy ne kezdjem a balhét, de álljak ki magamért.

Pofozkodtál az Újpestrért?

Hogyne. Sok balhé volt, a Ferencváros, a Honvéd, vagy a Videoton szurkolóival. Benne voltam mindenben, ez a meccshez járt, a jegyhez kaptuk. Tudtuk, hogy mire számíthatunk. Már nem mennék bele ezekbe a balhékba. Nem félek, de bármi történhetett volna, egy barátomat például megszúrták az egyik meccsen.

Ha visszagondolsz, akkor a futball pályafutásod gyors vége miatt van benned hiányérzet?

Van. Még akkor is, ha minden korosztályban gólkirály voltam. Főleg azért van, mert annak idején, amikor elkezdtem volna játszani akkor jött Szentes Lázár, aki remek edző, de emberileg volt vele bajom. Akkor akartak kölcsönadni a Diósgyőrnek, ahol elmondtam, hogy jövök, de mindig újpesti maradok. Volt is egy szurkolói szavazás, amelyen a 99 százalék azt mondta, hogy ne igazoljanak le. Aztán elmentem Kecskemétre, ahol nagyon jól éreztem magam, majd visszavitt az Újpest, mert Szentesnek kellettem. Aztán nem nagyon játszatott.

Volt olyan pillanat, amikor elővettél egy kockás papírt és felírtad a dolgokat, hogy a focit vagy a zenét választod?

Nem volt, de jött a sérülésem és akkor dönteni kellett. Bohóc nem akartam lenni. Hívott aztán másik csapat, de nekem az Újpest örök szerelem és nem akartam máshol futballozni már. Be kellett látnom, hogy a műtét után nehézkesebbé vált minden. Sokat ostoroztam magam, ha nem ment a játék, fontos az önkritika és be kellett látni, hogy ha valami nem megy, akkor azt nem kell erőltetni. Annyiban más most a helyzet, hogy minden csak rajtunk múlik. Ha szar dalt írunk, akkor nincs buli, ha jót, akkor van. Rajtunk áll minden.

Egyedül kezdett zenélni?

Igen, aztán jött BLR, aki akkor még nem volt zeneszerző, de már az. Annak idején szereztünk egy programot amivel dolgoztunk, anyukám partfisának a nyele volt a mikrofonállvány, a számítógép mikrofonjával vettük fel a dalokat – gondolhatod milyen volt. De kellett ez, mert nézd meg a tehetségkutatókat. Akik ott indulnak hozzászoknak ahhoz, hogy minden szuper, de engem nem lep meg egy vidéki buliban, ha recseg a mikrofon. Mi mondjuk élőben adjuk elő a dalokat és azért azt elvárom, hogy tiszteljenek meg a jó technikával.

Említetted BLR-t, rá is van tetoválva a kezedre ez a rövidítés. Majka nincs?

Még nincs, majd idővel. Szoros a kapcsolatunk, már nyolc éve vagyunk együtt. 2012-ben írtuk meg a Belehalok című dalt, az hozta meg a nagy áttörést. A megjelenése után nem volt megállás, 260 bulink volt egy évben. Az szinte futószalag volt, muszáj is volt váltani.

Zorán is meghívott benneteket a koncertjére vendégnek a Belehalokkal. Ez a legjobb visszajelzés?

Ez nagyobb dolog volt, mint azok a díjak, amiket elnyertünk. Mondjuk amikor megkaptam a Fonogram-díjat, akkor is az volt a legnagyobb dolog, hogy Charlie gratulált. Ő is Újpest szurkoló. Mondjuk minden normális férfi a lila-fehéreknek szurkol.

Mit szólnak ehhez a Ferencváros szimpatizánsok? Ők nem járnak Curtis koncertre?

Dehogynem! Van olyan videóm, amelyen egy olyan ember énekli az Újpest a negyedem című dalt, akinek FTC-címer van a mellkasára dedikálva. Örülök, hogy az emberek kultúrája már magasabb szinten van. Jó az más kérdés, hogy ha mondjuk megiszom valamit, akkor lehet, hogy én is beszólnék.

Még szerencse, hogy nem iszol.

Soha… A viccet félretéve: ma már alig fogyasztok alkoholt. Ha igen, akkor is inkább otthon. Amikor hakniztunk, akkor más volt, de az imázs már megvan, ahhoz már nem kell. Diszkóba meg nem járok, mert ott úgysem tudok kikapcsolódni.

Pedig az milyen jó lehet, amikor a DJ berak egy Curtis dalt.

Na, az a halálom! Ha ez megtörténik, akkor azonnal eljövök. Nem hallgatom magam otthon sem, nemhogy egy diszkóban.

Majkát hogy ismerted meg?

A testvéreméken keresztül. Korábban is szerettem volna vele együtt dolgozni, de egy ideig mondogatta, hogy ő nem akar a zenével foglalkozni igazán, inkább a tévére figyel. Aztán megjelent az első lemezünk, amint rajta volt a Szotyi van című dalunk, ami megtetszett neki és utána döntöttünk a közös dal mellett. Ez volt a Bomba vagy bébi, de úgy volt, hogy ez lesz az egyetlen közös munkánk. Aztán ezt négy és fél millió alkalommal nézték meg. Hülyék lettünk volna, ha nem folytatjuk. Főleg úgy, hogy aztán másodikra megírtuk a Belehalokot.

Már másodszor említed a testvéreid. Családi vállalkozás?

Nagyon szeretem, hogy így van. Korábban együtt utaztunk Majkával mindenhova, de neki sok a tévés szereplése, így már külön járunk. Engem a bátyám hoz, visz és nagyon élvezem, hogy ez így van. Nekem nagyon fontos a család.

Majkával nemcsak autóban, hanem a színpadon is úgy vagytok együtt, hogy sokszor közben külön léptek fel.

Igen és ettől működik. Nagyon jó barátok vagyunk, együtt járunk nyaralni és tényleg sok időt töltünk egymással. Ez nagyon fontos mindkettőnknek.

Szombaton Aréna koncert. Mennyit kellett erre készülni?

Mennyit?! Az összeset! Fárasztó volt, mert nemcsak készültünk, hanem egy filmet is forgattunk közben.

Életmű koncert lesz?

Ezt így nem mondanám, de két óra és húsz perc lesz az egész. Nagyon nehéz volt összerakni a műsort, mert minden dalunknak lenne ebben helye. Mit hagyjunk ki? Nagyon kemény döntés volt.

Vendégek? Zorán?

Látod, neked is ő jut eszedbe először, annyira kézenfekvő lenne. De most nem jön. Ott lesz Király Viktor és Pápai Joci is. Nem lesz unalmas a koncert, pörgős lesz. Nagyon fontos, hogy ilyen jegyárak mellett ki akarjuk szolgálni a közönséget.

Tudod mit fogsz csinálni tíz év múlva?

Remélem ugyanazt, még akkor is, ha nem ugyanígy. Legyen mondjuk havonta egy igen nagy buli. És még tíz év múlva is szeretnék szövegeket írni.

Magadnak, vagy másoknak nehezebb dalt írni?

Magamnak! Nem igazán tudom megfogalmazni miért, de nehezebb. Pápai Jocinak tudom milyen a világa, mit képvisel. De én mindig mást akarok adni magamból. Sokféle számunk van és mindegyik különbözik.

A minap láttam rólad egy képet Bangó Margittal.

Óriási dolog ez nekem. Nagy barátom Emílió, akinek az anyósáról van szó ugye. Megtudta Bangó Margit, hogy ott vagyok és átjött. Nagyon kedves volt a művésznő és amikor az mondja nekem egy Kossuth-díjad előadó, hogy a műfaj legjobb szövegírója vagyok, akkor az összes eddigi elismerésem kidobhatom, már csak azért is, mert a művésznő is azt mondta, hogy Bangó Margit-díjas vagyok.

Korábban voltak kellemetlen ügyeid. Lehiggadtál már?

Igen és már csak egy van függőben, amikor balesetet szenvedtem. Megtörtént, feltettem a kezem, hogy én voltam és vállaltam a következményeket. Ezt a panelek között megtanultam. Szerencsére nem lett senkinek semmi baja.

Ezek az ügyek a műfajhoz tartoznak?

Nem is az, hogy összekapcsolódik, de benne van. Nem egy Krisz Rudi vagyok, aki romantikus dalokat énekel és milyen rendes gyerek. A magam módján én is rendes gyerek vagyok, mert azért igyekszem segíteni a rászorulóknak, de én egy utcagyerek vagyok és az is maradok.

Címkék: interjú

Ezeket a cikkeket olvastad már?