Blogolj!

Töretlenül fejlődő piszkos indie rock

2019.01.05.
Dorogi László

Elég nehéz elképzelni egy magyar zenekarról, hogy külföldön - értsd Európában - több rajongója legyen, mint itthon, de a DLRM koncertjeire többen járnak Franciaországban, mint egy-egy magyar vidéki helyszínen.

Fotó: DLRM/Facebook

Pénteken jelent meg a DLRM Ladybird & Candylight című számához készült animációs klipje a YouTube-on, ami a hamarosan debütáló - egészen pontosan január 16-án - második nagylemezük, a Suckerpunch második előfutára. Bevallom őszintén, ezelőtt nem hallottam túl sokat a bandáról - hogy ragaszkodjunk a történelmi hűséghez, semmit sem hallottam róluk -, így teljesen tiszta lappal indítottak nálam az új dallal.


A srácok a szerencsés huszonegyek közé tartoznak, akiket támogatásra érdemesnek választott ki a Hangfoglaló Program fiatal, feltörekvő zenekarokat támogató alprogramja és egy velük készült korább interjút olvasgatva egy részlet ütött szöget a fejemben: elmondásuk szerint a banda megalakulása óta egy igen progresszív utat járnak be zeneileg az alternatív rock világában, ezért arra gondoltam, nézzük meg miből lett a cserebogár és lepörgettem az első, Cheeky Pig névre hallgató korongjukat, hogy valóban érezhető-e a továbblépés az új nótáknál (Should, Ladybird & Candylight) a régiekhez képest.

A nyolc számos lemez egy igazi tökös, recsegős riffel kezdi el az arcunkba tolni az Angry Bobot, ami tulajdonképen kitűnő manifesztációja a DLRM stílusának: szabad, nyers rock. A szó legszorosabb értelmében. Már-már szemtelenül piszkos a hangzás, ami talán az új dalok esetében már nem feltétlenül igaz. A Stay away from normal egy velős kis társadalomkritika, nagyon fülbemászó köntösbe bújtatva, ami azonnal egy romkocsma mélyébe rántja az embert, ahonnan nem szívesen indul haza.


Ahogy egyre behatóbban elkezdjük megismerni a dalokat, felfedezhetünk némi westernes, countrys utóhatást, ilyet találunk a Kentucky High Chickenben is, a lemez záróakkordja, a Western spy pedig még a címében is utal a vadnyugati pisztolypárbajok füstös hangulatára. Búcsúzóul pedig még meg is sorozza a dobhártyákat egy kis zúzással - amolyan stoneresen.


A DLRM muzsikája éppen ettől igazán esszenciális, hogy minden műfajból éppen annyit csempésznek a kondérba, hogy végül egy igazán egyedi indie rock levest főzzenek ki, amelynek külföldön már több fogyasztója van, mint itthon - a lemez turnéja zömében külföldi állomásokból is állt és a srácok elmondása szerint egy-egy franciaországi koncertjükön nagyobb közönség tombolt, mint egy-két hazai, vidéki helyszínen.


A DLRM most kifejezetten szeretne továbblépni a Cheeky Pig vonalról, az új lemez első számához készült klipben pedig erre elég egyértelmű utalást is tesznek. A banda február hatodikán, az A38 Hajón mutatja be új korongját, mi pedig kíváncsian várjuk!

Címkék: Indie, Indie Rock, Rock

Budapest, beat rock, Marble Mist

2019.01.04.
Dorogi László

A Marble Mist 2017 tavaszán alakult, első, öt dalból álló kislemezüket ugyanezen év őszén adták ki - olvasom a banda bemutatását egy decemberi, pécsi koncertesemény alatt, amely így folytatódik: mind a négyen az ország más pontjairól érkeztek, azonban a sors és a zene szeretete végül Budapesten hozta össze őket. A város légköre és hangulata a zenéjükben is érződik, beatzenét játszanak, de ebben a beatben a budapesti, és nem a londoni lüktetés szól: zabolátlanabb, egzotikusabb és misztikusabb, pont, mint a magyar főváros. Véleményük szerint ez egy új stílus: a Budapest beat rock, ahol a beatzene forrását és hangulatát itthonról merítik.

Fotó: Marble Mist/Facebook

No jó, gondoltam magamban, lássuk a macit. Őszintén szólva nem vagyok vérmes rajongója a beat műfajnak - tisztelet persze a Beatles kivételének, akiket nem csak hogy a könnyűzene, de semmilyen más kulturális, szórakoztató és művészeti terület nem kerülhet meg - de nem is vagyok igazán ellene. Szóval van itt nekünk egy Budapest beat rockunk. Persze, nagyon nehéz nekifutni előítéletek nélkül egy ilyen kislemeznek, de az első benyomás kellemes. Tényleg jön a lüktető basszus, a lágy dallamok, az egyszerű szöveg, szóval minden komponens, ami ehhez a fajta muzsikához elengedhetetlen.


Plaszkó Bence énekes-gitáros füstös hangja kitűnően passzol a bőrdzsekis, félhosszú hajas, halál laza rocker arc imidzséhez és a srácok egyikéről sem mondható el, hogy stílusidegen lenne a megjelenése, vagy az a kis plusz flikkflakk, amit a saját hangszerükkel hozzátesznek az összképhez. De valahogy mégis az az érzésem, hogy én ezt már hallottam valahol. És az ötszámos kislemezt végighallgatva is marad bennem ez az érzés. Igen. Megvan. Tádám: Nagy-Britannia is calling.

Nincs ezzel semmi baj, ez a laza, kevés akkordos, minimalista szövegű rock and roll leszármazvány ezt követeli meg, ezt a feladatot pedig a Marble Mist is tökéletesen végrehajtja, nem véletlenül nyerték el az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program támogatását, aminek köszönhetően már elkezdték megtervezni első nagylemezüket. Persze, ha éppen tinilány, vagy újvonalas értelmiségi lennék egy pohár borral a kezemben egy elegáns kis klub mélyén, valószínűleg jobban magával ragadna a Marble Mist muzsikája, így azért nem verem a tomporom a földhöz tőle. Össze van ez rakva úgy, ahogy kell, csak mégis hiányzik az a pici plusz, ami miatt a fülemben ez egy egyedi Budapest beat rock hangzásként marad benne. Leginkább a Tainted love című számmal sikerült ezt elérniük nálam, így ha rajtam múlna, ezen a vonalon mozgatnám tovább őket.

Címkék: Indie Rock, Rock

The Killers - Wonderful Wonderful

2017.09.22.
Ragnar Volarus

Minden együttes változik az idők során, és itt nem a személycserékre gondolok. Akarva akaratlanul kísérleteznek az előadók, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. A The Killersre is igaz ez, de szerencsére mindig megőrizték a rájuk jellemző hangzást. Persze ebbe a frontember Brandon Flowers nehezen összetéveszthető hangja is beleértendő. Lássuk, hogy a Battle Born után mit sikerült összehozni, mi a csapat következő lépése? Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy nem kapkodták el, hiszen szinte napra pontosan öt éve adták ki a legutóbbi albumot, 2012. szeptember 17-én.

Az album címadó dala, a "Wonderful Wonderful" rossznak semmiképpen sem mondható. De nem is kiemelkedően jó, így kezdtem összevonni a szemöldököm, mert bizony nyitásnak nem volt túl erős. Aztán majd kiderül gondoltam, hiszen öt esztendő nagy idő, akár kaphatunk egy teljesen más anyagot is mint a legutóbbi.

Amit ugye alátámaszthatott a lemezről elsőként kiadott "The Man". Amire már akkor kicsit furán tekinthettünk, hiszen a Killershez képest túl funkys volt. De valahogy, egészen érdekes módon jól állt a fiúknak. Viszont innen izgatottan vártam a folytatást, túl voltunk a címadó és a már ismert dalon.

A "Rut" és a Life to Come" viszont olyan mint a legutóbbi Battle Born album slágerei, kiváló dallamokkal és Flowers itt újra kieresztheti a hangját, ahogy kell. Utóbbit szívesen meghallgatnám egy teli arénában. A "Run for Cover" viszont tempót vált, erőteljesen felgyorsít, számomra kevésbé fülbemászó, viszont egy kis ugrálásra abszolút alkalmas. A "Tyson vs Douglas" pedig a kilencvenes évek ökölvívó meccsét idézi, Mike Tyson és Buster Douglas között. Ez például egy nagyon jól sikerült, hangulatos darab a lemezen.

A "Some Kind of Love" egy igazi melankolikus, lassú dal, de annyira, hogy végül olyan semmilyen lett. Kár, mert már kezdett tényleg érdekessé válni a lemez. Reméltem, hogy innen nem folytatódik a "mélyrepülés". Az "Out of My Mind" azonban nem hozta el a várt katarzist (félreértés ne essék, nem rossz dal, de ott az a de...), a "The Calling" pedig - kövezzenek meg - talán jobban állna Dave Gahan-nek. Ha csak a zenei alapokat hallgatjuk, akkor simán rávágnánk, hogy ezt bizony a Depeche Mode csinálta. Mindenki döntse el, hogy ezt jó vagy rossz pont.

A "Have All The Songs Been Written?" és a "Money on Straight" ismét lassabb tempóra váltanak a lemez végére, lenyugtatva mindenkit.(Az albumon igazából van még két remix a "The Man"-ből, de inkább felejtsük el ezeket. Egyik borzasztóbb mint a másik, és nehéz eldönteni melyik az egyik és melyik a másik. Szívesen kitörölném őket az emlékeim közül.)

A The Killersnek nem ez lett a legjobb lemeze, de egy abszolút hallgatható darab. Akár többször is. Vannak kiváló pillanatai, de öt év után valamiért azt várnám, hogy minden dal üssön. Sebaj. Elindul a stopper, reméljük nem öt évet kell várni a következőre.

Ezeket a cikkeket olvastad már?