Blogolj!

3 One Oh - 11:11

2019.12.26.
Dorogi László

Ki más lenne képes tökéletesen eltalálni a modern pop-rock muzsika fogyasztóinak ízlését, ha nem három dörzsölt producer/dalszerző, akik hosszú évek óta gyártják a slágereket, csak éppen soha nem ők aratták le a babérokat? Tökéletes zenei album nem létezik, de a 3 One Oh nagyon-nagyon magasra tette a lécet.

Júliusban dobta piacra első nagylemezét a Shari Short, Rick Seibold, Crash Cove tagokból álló pop-rock trió, a 3 One Oh. Nem hibáztatok azért senkit, ha a semminél is kevesebbet mondanak neki ezek a nevek, egy nappal ezelőtt még én sem tudtam róluk sokat (semmit). Shari, Rick és Crash viszont nem tartoznak a nyeretlen kétévesek táborába a popipar kőkemény iskolájában, olyan sztároknak írtak dalokat korábban, mint Miley Cyrus, Rita Ora, Demi Lovato, vagy a megboldogult Jonas Brothers egykori tagja, Joe Jonas. Producerként és szövegíróként régóta ismerik az átlagos zenehallgatók vágyait, több népszerű sorozat muzsikáját - többek között a Lucifer - is ők jegyezték. Így aztán nem meglepő, hogy már első nekifutásra is parádés albumot raktak össze.

A Come out and play laza fütyülgetős nyitánya azonnal megadja az alaphangot néhány másodperccel később pedig megkapjuk a fülünkbe a lüktető basszust, ami a komplett korongon végigkalauzol minket. A 3 One Oh úgy nyúl a klasszikus rock alapokhoz, hogy közben mégis teljesen modern érzetet kelt. Bár a szövegeik nem fejtik meg a világ nagy titkait, de nem is ez a céljuk. A szanaszéjjel torzított gitár és a lágy szintetizátoros fátyol olyan összhangot teremt a hangsúlyos basszus és ritmus alap mellett, hogy egészen egyszerűen képtelenek a dalok nem belemászni az ember fülébe.

A Here we go is egy banális, mégis fülbemászó dallammal nyit és senki ne lepődjön meg, ha hajaz kissé a Shameless című amerikai sorozat főcím-dalára, ugyanis azt is a formáció követte el. A dal felhőtlen, lendületes, de ez a megállapítás érvényes a komplett lemezre. A Confident Woman elején aztán a főhősnő is megvillant magából valamit, country-s dallamvezetéssel, cowboy-csizmában lép a színre, ránk kacsint, majd tüzel. A bontott gitárakkordok és minimalista gitársávok - ez is végig jellemző a korongra - tökéletesen egészítik ki és öltöztetik fel a vokálban feltűnő, leginkább az 50-es évekre jellemző megoldásokat.

A 11:11-en minden egyes számnak megvan az önálló dinamikája, a formáció pontosan tudja, mikor kell feszültséget generálnia egy-egy basszusgitár kiállással és mikor kell újra berobbantani a muzsikát.

Ha lehet ilyet mondani egy könnyed pop-rock album bármely trackjére, a Heroes & Legends a legmonumentálisabb szerzemény a lemezen. Ezzel a dallal egyébként már biztosan találkoztak azok, akik figyelemmel kísérik az amerikai sportok történéseit, ugyanis az NBA-ben és az NFL-ben is feltűnt már olyan videós montázs, amelynek a hősök és legendák szolgáltatták a zenei alapját.

Az I Want It ezek után oldja a grandiózus hangulatot, valódi bulizene, s ha már megemlítettük az Egyesült Államokat, ennek a nótának köszönhetően fedeztem fel a 3 One Oh-t: a karácsonyi NBA-közvetítések szüneteiben futó Google-reklám aláfestőjeként ütötte meg a fülemet. Ebben a dalban már hangsúlyosabban előkerül az elektromos gitár és először csillogtatja meg Shari Short különleges, rekedtes hangját, amiből később még többet kapunk.

Sokat nem is kell erre várnunk, a Criminal kissé megfogja a gyeplőket és visszafogja a tempót. Ez a dal teljesen visszarepít minket hangulatában a hatvanas években - helló bontott akkordok ismét - az énekesnő pedig itt veszi meg végképp a hallgatót.

Ha eddig nem tette volna meg az album, a She's on Fire-rel tényleg a gyomorig hatol a basszusmenettel. Itt már mindennek vége, erős késztetést érzünk arra, hogy elkezdjünk lépegetni, táncolni, bólogatni - ki-ki dönthet vérmérsékletének megfelelően. Az Eyes on you incselkedve, sejtelmesen megjegyzi, hogy bizony még mindig a célkeresztben vagyunk, le ne merjük nyomni a Stop gombot, a Here Comes Trouble pedig már-már Lenny Kravitzes dallamokkal operál. Ez egy igazi, tökös rockdal, ha a gladiátorok ma élnének, tuti erre vonulnának az oroszlánok ellen a porondra. Itt már egy kósza gitárszólót is elcsíphetnek a vájt fülűek, persze ezt azért nem viszik túlzásba, de nem is kell.

A Going out tonight country-s felütése kissé kizökkent minket a darálásból, hogy aztán újra visszatérjen a bólogatós ütemek útjára. A 11:11 összességében egy huszonegyedik századi csillámpapírba csomagolt 60-as évek, megfűszerezve némi kétezres évek beli indie rockkal. A stílusokat viszont remek ízléssel párosították össze az alkotók, így a lemez mind a 35 perce totálisan élvezhető, nem unja el magát az ember fia, amikor hallgatja. A hab a tortán, hogy sok lemezzel ellentétben az utolsó taktusig energikus, a We Got the Powerrel pedig felteszi a koronát az i-re.

Szilveszteri bulikhoz kifejezetten ajánlott, 3, 2, 1, tűzijáték!

Címkék: Indie, Indie Rock, Pop

Red Hot Chili Peppers - Stadium Arcadium

2019.12.16.
Dorogi László

Hatalmas elő-karácsonyi örömhírrel ajándékozta meg a hardcore fanokat: a Red Hot Chili Peppers Instagram oldalán jelentette be, hogy tíz év közös munka és két kiadott album után elválnak útjaik Josh Klinghoffer gitárossal. Nem, ez még nem a hír jó része, az viszont már sokkal inkább az, hogy a válásnak köszönhetően második alkalommal is visszatér a zenekarba John Frusciante, ezzel pedig tulajdonképpen ismét összeáll a klasszikus RHCP (az ok és az okozat között felcserélhető a relációs jel).

Összeáll a klasszikus Red Hot Chili Peppers

A kultikus kaliforniai rockbanda Instagram oldalán jelentette be vasárnap, hogy visszatér a zenekarba John Frusciante gitáros. Hatalmas ajándékot kaptak karácsonyra a Red Hot Chili Peppers rajongói és még csak a Szentestét sem kellett kivárniuk. A banda rövid közleménnyel robbant bele az internetbe vasárnap: Josh Klinghoffer gitáros távozik a zenekarból és a helyét John Frusciante veszi át.

Persze, azt nagyon nehéz lenne meghatározni, mit is jelent az a kifejezés, hogy klasszikus RHCP, hiszen a kaliforniai bandában rengetegen megfordultak az 1983-as alapítás óta - az alapító gitáros Hilel Slovak 1989-ben herointúladagolásban halt meg. Csupán Anthony Kiedis énekes és Michael "Flea" Balzary az azóta is állandó tagok, a dobos Chad Smith pedig 1988 óta püföli a dobokat RHCP-mezeben. A gitáros persze más, hisztisebb állatfaj, nehéz bánni vele. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a zenekar kreatív katalizátora a funkos basszustémákból építkező, all-time energiabomba Flea, akkor aztán megérthetjük, hogy igazán nehéz lehet mellette érvényesülni gitárvirtuózként.

Frusciante egyébként soha nem volt az. Mármint gitárvirtuóz. Egyesek minden idők legrosszabb rockgitárosának tartják, ami azért igencsak erős túlzás, de való igaz: soha nem írt nagyívű szólókat, vagy fifikás riffeket. Ezek az elemek egyébként nem is passzolnának az RHCP muzsikájába, pedig az aztán tényleg egy, a szó legjobb értelmében vett vegyesvagdalt. Az évek, évtizedek során sokat formálódott a Chili-stílus, de Frusciante színre lépésével szignifikánsan tolódott el a dallamosabb, kevésbé agresszív, sokkal kevesebb hip-hop elemet tartalmazó dalok irányába. Ugyanakkor, megmaradt a feszes dobmegbasszus alap és a slap bass témák, amelyek mindig is tolták a Red Hot Chili muzsikájának szekerét.

Frusciante reaktiválásának hírére azon kezdtem el tűnődni, vajon létezik-e az, hogy a Stadium Arcadium az elmúlt két évtized legjobb rock albuma, ezért leporoltam a CD-s polcomat - jó, jó, igazából felcsaptam a laptopot és bepötyögtem, hogy Y.O.U.T.U.B.E.C.O.M, de tényleg megvolt fizikai formában is -, és újrahallgattam a lemezt. Néha-néha előkapok egy-egy dalt róla, de most arra voltam kíváncsi, milyen egyben, töményen adagolva, a maga 122 percével. Mert bevallom töredelmesen, elejétől a végéig már jó ideje nem pörgettem és nem azért, mert untatná az ember fiát a két órás menetidő, hanem egészen egyszerűen nem került elő.

A Stadium Arcadium a Red Hot Chili Peppers kilencedik stúdióalbumaként 2006 májusában jelent meg a Warner Records gondozásában és azonnal a Billboard lista élén debütált. Ez volt Flea-ék első albuma, amelynek sikerült ilyen erősen kezdenie, a megjelenés hetében 442 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban. Anthony Kiedis elmondása alapján eredetileg egy albumtrilógiát szerettek volna kiadni, amelynek epizódjai félévente jelennek meg, végül azonban a Stadium Arcadium lett a banda első és mindmáig egyetlen dupla lemeze. Az album hét Grammy jelölést hozott az RHCP-nek, ebből ötöt díjra is váltott, 2007-ben az év rockalbumának választották meg. Érdekesség, hogy a Charlie című dal volt az első, amelyhez a rocktörténelemben először fan-made videó készült - elképesztő, milyen ütemben változott meg azóta a tartalomgyártás.

Kiedis a megjelenés után úgy nyilatkozott, hogy soha nem volt akkora összhang a tagok között, mint amikor ezt a lemezt készítették és ez tulajdonképpen mind a 28 számon tökéletesen hallatszik - ennyi kapott végül helyet a dupla korongon 14-14-es megoszlásban, pedig a stúdiófelvételek során 38 dalt rögzítettek. Az már az első, kislemezes dal, a Dani California után egyértelművé vált, hogy egy sokkal rockosabb irányba mozdul el az RHCP, de bizonyos értelemben viszont visszatértek az alapokhoz és erőteljes funk elemek is fel-felbukkannak a korongon - erre a legékesebb példa a Hump De Bump, amely a személyes kedvencem.

Bár a hallgató első blikkre azt gondolná, hogy a 28 dal rengeteg egy (dupla) lemezre, de azt is el kell mondani, hogy tulajdonképpen nincs gyenge pontja a korongnak - pardon, korongoknak -, ezért fel sem tűnik, hogy a megszokottnál jóval tartalmasabb és hosszabb csemegéről van szó. Frusciante egyébként a Stadium Arcadium turné után, 2009-ben lépett ki második alkalommal a bandából - korábban drogproblémái miatt intett búcsút -, ha rosszmájúak akarnánk lenni, akkor azt is mondhatnánk, hogy a csúcson hagyta abba. Az elmúlt egy évtizedben szólókarrierrel próbálkozott, de nem sok sikerrel. A Stadium Arcadiumon viszont progresszív irányba tolódott a gitárjátéka, sokkal bátrabban nyúlt a szólókhoz, mint a korábbi albumokon és sokkal erőteljesebb riffeket is írt.

Érdekesség, hogy a zenekar ugyanabban a stúdióban rögzítette a lemezt, mint az 1991-es, az igazi áttörést meghozó Blood Sugar Sex Magiket. Frusciante egyébként a két, már említett korongon kívül a Mother's Milken, a Californicationön és a By the Wayen tépte a húrokat - tulajdonképpen elmondható, hogy az RHCP a legmeghatározóbb műveit ebben a felállásban alkotta meg. Frusciante akkor már éppen nem volt tag, amikor a kaliforniai zenekar 2012-ben bekerült a Rock And Roll Hírességek Csarnokába, pedig ebben vastagon benne van a keze neki is. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy az urak készítenek-e új lemezt a régi-új felállásban, az mindenesetre már biztos, hogy Frusciante-tal vágnak neki a jövő évi turnénak.

Töretlenül fejlődő piszkos indie rock

2019.01.05.
Dorogi László

Elég nehéz elképzelni egy magyar zenekarról, hogy külföldön - értsd Európában - több rajongója legyen, mint itthon, de a DLRM koncertjeire többen járnak Franciaországban, mint egy-egy magyar vidéki helyszínen.

Fotó: DLRM/Facebook

Pénteken jelent meg a DLRM Ladybird & Candylight című számához készült animációs klipje a YouTube-on, ami a hamarosan debütáló - egészen pontosan január 16-án - második nagylemezük, a Suckerpunch második előfutára. Bevallom őszintén, ezelőtt nem hallottam túl sokat a bandáról - hogy ragaszkodjunk a történelmi hűséghez, semmit sem hallottam róluk -, így teljesen tiszta lappal indítottak nálam az új dallal.


A srácok a szerencsés huszonegyek közé tartoznak, akiket támogatásra érdemesnek választott ki a Hangfoglaló Program fiatal, feltörekvő zenekarokat támogató alprogramja és egy velük készült korább interjút olvasgatva egy részlet ütött szöget a fejemben: elmondásuk szerint a banda megalakulása óta egy igen progresszív utat járnak be zeneileg az alternatív rock világában, ezért arra gondoltam, nézzük meg miből lett a cserebogár és lepörgettem az első, Cheeky Pig névre hallgató korongjukat, hogy valóban érezhető-e a továbblépés az új nótáknál (Should, Ladybird & Candylight) a régiekhez képest.

A nyolc számos lemez egy igazi tökös, recsegős riffel kezdi el az arcunkba tolni az Angry Bobot, ami tulajdonképen kitűnő manifesztációja a DLRM stílusának: szabad, nyers rock. A szó legszorosabb értelmében. Már-már szemtelenül piszkos a hangzás, ami talán az új dalok esetében már nem feltétlenül igaz. A Stay away from normal egy velős kis társadalomkritika, nagyon fülbemászó köntösbe bújtatva, ami azonnal egy romkocsma mélyébe rántja az embert, ahonnan nem szívesen indul haza.


Ahogy egyre behatóbban elkezdjük megismerni a dalokat, felfedezhetünk némi westernes, countrys utóhatást, ilyet találunk a Kentucky High Chickenben is, a lemez záróakkordja, a Western spy pedig még a címében is utal a vadnyugati pisztolypárbajok füstös hangulatára. Búcsúzóul pedig még meg is sorozza a dobhártyákat egy kis zúzással - amolyan stoneresen.


A DLRM muzsikája éppen ettől igazán esszenciális, hogy minden műfajból éppen annyit csempésznek a kondérba, hogy végül egy igazán egyedi indie rock levest főzzenek ki, amelynek külföldön már több fogyasztója van, mint itthon - a lemez turnéja zömében külföldi állomásokból is állt és a srácok elmondása szerint egy-egy franciaországi koncertjükön nagyobb közönség tombolt, mint egy-két hazai, vidéki helyszínen.


A DLRM most kifejezetten szeretne továbblépni a Cheeky Pig vonalról, az új lemez első számához készült klipben pedig erre elég egyértelmű utalást is tesznek. A banda február hatodikán, az A38 Hajón mutatja be új korongját, mi pedig kíváncsian várjuk!

Címkék: Indie, Indie Rock, Rock

Budapest, beat rock, Marble Mist

2019.01.04.
Dorogi László

A Marble Mist 2017 tavaszán alakult, első, öt dalból álló kislemezüket ugyanezen év őszén adták ki - olvasom a banda bemutatását egy decemberi, pécsi koncertesemény alatt, amely így folytatódik: mind a négyen az ország más pontjairól érkeztek, azonban a sors és a zene szeretete végül Budapesten hozta össze őket. A város légköre és hangulata a zenéjükben is érződik, beatzenét játszanak, de ebben a beatben a budapesti, és nem a londoni lüktetés szól: zabolátlanabb, egzotikusabb és misztikusabb, pont, mint a magyar főváros. Véleményük szerint ez egy új stílus: a Budapest beat rock, ahol a beatzene forrását és hangulatát itthonról merítik.

Fotó: Marble Mist/Facebook

No jó, gondoltam magamban, lássuk a macit. Őszintén szólva nem vagyok vérmes rajongója a beat műfajnak - tisztelet persze a Beatles kivételének, akiket nem csak hogy a könnyűzene, de semmilyen más kulturális, szórakoztató és művészeti terület nem kerülhet meg - de nem is vagyok igazán ellene. Szóval van itt nekünk egy Budapest beat rockunk. Persze, nagyon nehéz nekifutni előítéletek nélkül egy ilyen kislemeznek, de az első benyomás kellemes. Tényleg jön a lüktető basszus, a lágy dallamok, az egyszerű szöveg, szóval minden komponens, ami ehhez a fajta muzsikához elengedhetetlen.


Plaszkó Bence énekes-gitáros füstös hangja kitűnően passzol a bőrdzsekis, félhosszú hajas, halál laza rocker arc imidzséhez és a srácok egyikéről sem mondható el, hogy stílusidegen lenne a megjelenése, vagy az a kis plusz flikkflakk, amit a saját hangszerükkel hozzátesznek az összképhez. De valahogy mégis az az érzésem, hogy én ezt már hallottam valahol. És az ötszámos kislemezt végighallgatva is marad bennem ez az érzés. Igen. Megvan. Tádám: Nagy-Britannia is calling.

Nincs ezzel semmi baj, ez a laza, kevés akkordos, minimalista szövegű rock and roll leszármazvány ezt követeli meg, ezt a feladatot pedig a Marble Mist is tökéletesen végrehajtja, nem véletlenül nyerték el az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program támogatását, aminek köszönhetően már elkezdték megtervezni első nagylemezüket. Persze, ha éppen tinilány, vagy újvonalas értelmiségi lennék egy pohár borral a kezemben egy elegáns kis klub mélyén, valószínűleg jobban magával ragadna a Marble Mist muzsikája, így azért nem verem a tomporom a földhöz tőle. Össze van ez rakva úgy, ahogy kell, csak mégis hiányzik az a pici plusz, ami miatt a fülemben ez egy egyedi Budapest beat rock hangzásként marad benne. Leginkább a Tainted love című számmal sikerült ezt elérniük nálam, így ha rajtam múlna, ezen a vonalon mozgatnám tovább őket.

Címkék: Indie Rock, Rock

The Killers - Wonderful Wonderful

2017.09.22.
Ragnar Volarus

Minden együttes változik az idők során, és itt nem a személycserékre gondolok. Akarva akaratlanul kísérleteznek az előadók, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. A The Killersre is igaz ez, de szerencsére mindig megőrizték a rájuk jellemző hangzást. Persze ebbe a frontember Brandon Flowers nehezen összetéveszthető hangja is beleértendő. Lássuk, hogy a Battle Born után mit sikerült összehozni, mi a csapat következő lépése? Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy nem kapkodták el, hiszen szinte napra pontosan öt éve adták ki a legutóbbi albumot, 2012. szeptember 17-én.

Az album címadó dala, a "Wonderful Wonderful" rossznak semmiképpen sem mondható. De nem is kiemelkedően jó, így kezdtem összevonni a szemöldököm, mert bizony nyitásnak nem volt túl erős. Aztán majd kiderül gondoltam, hiszen öt esztendő nagy idő, akár kaphatunk egy teljesen más anyagot is mint a legutóbbi.

Amit ugye alátámaszthatott a lemezről elsőként kiadott "The Man". Amire már akkor kicsit furán tekinthettünk, hiszen a Killershez képest túl funkys volt. De valahogy, egészen érdekes módon jól állt a fiúknak. Viszont innen izgatottan vártam a folytatást, túl voltunk a címadó és a már ismert dalon.

A "Rut" és a Life to Come" viszont olyan mint a legutóbbi Battle Born album slágerei, kiváló dallamokkal és Flowers itt újra kieresztheti a hangját, ahogy kell. Utóbbit szívesen meghallgatnám egy teli arénában. A "Run for Cover" viszont tempót vált, erőteljesen felgyorsít, számomra kevésbé fülbemászó, viszont egy kis ugrálásra abszolút alkalmas. A "Tyson vs Douglas" pedig a kilencvenes évek ökölvívó meccsét idézi, Mike Tyson és Buster Douglas között. Ez például egy nagyon jól sikerült, hangulatos darab a lemezen.

A "Some Kind of Love" egy igazi melankolikus, lassú dal, de annyira, hogy végül olyan semmilyen lett. Kár, mert már kezdett tényleg érdekessé válni a lemez. Reméltem, hogy innen nem folytatódik a "mélyrepülés". Az "Out of My Mind" azonban nem hozta el a várt katarzist (félreértés ne essék, nem rossz dal, de ott az a de...), a "The Calling" pedig - kövezzenek meg - talán jobban állna Dave Gahan-nek. Ha csak a zenei alapokat hallgatjuk, akkor simán rávágnánk, hogy ezt bizony a Depeche Mode csinálta. Mindenki döntse el, hogy ezt jó vagy rossz pont.

A "Have All The Songs Been Written?" és a "Money on Straight" ismét lassabb tempóra váltanak a lemez végére, lenyugtatva mindenkit.(Az albumon igazából van még két remix a "The Man"-ből, de inkább felejtsük el ezeket. Egyik borzasztóbb mint a másik, és nehéz eldönteni melyik az egyik és melyik a másik. Szívesen kitörölném őket az emlékeim közül.)

A The Killersnek nem ez lett a legjobb lemeze, de egy abszolút hallgatható darab. Akár többször is. Vannak kiváló pillanatai, de öt év után valamiért azt várnám, hogy minden dal üssön. Sebaj. Elindul a stopper, reméljük nem öt évet kell várni a következőre.

Ezeket a cikkeket olvastad már?