Blogolj!

Agyrobbanással felérő összművészeti alkotás a Kassandra muzsikája

2019.01.08.
Dorogi László

Kedves olvasóink, rendkívüli módon megszakítjuk adásunkat, ugyanis hangbefogadó receptoraink számára egy teljesen ismeretlen univerzumból, azonosítatlan hangsorokat hordozó objektum csapódott a fülvájatainkba! Garantáltan és véglegesen fogja teljes egészében megreformálni korábbi zenehallgatásról alkotott minden elképzelésünket!

Fotó: KASSANDRA/Facebook

A drámai bevezető után magam sem tudom, hogyan fogok a rátérni a lényegre, mert az NKA Hangfoglaló program által a 21 támogatandó zenekar közé beválasztott Kassandra egy teljesen új szintre emelte/emeli a zenealkotás fogalmát, egy olyan szintre, amit ép ésszel nehéz feldolgozni, pláne szavakba önteni a kaotikus érzelemhalmazt, amit kivált. Persze, mindig kissé szkeptikusan állok az általuk megjelölt hasonszőrű stoner-progresszív-dance rock néven megfogalmazott csapásirányhoz, de őszintén mondom, ettől jobban én sem tudnám bekategorizálni azt az összművészeti alkotást, amit a lány és srácok eszményi szintre emelnek.


A Kassandra - még ha nem is feltétlenül ez a céljuk - megtestesíti azt, amire azt mondom, huszonegyedik századi, modern művészet. A ...mi szóltunk című, négy dalt tartalmazó EP-jüket nagyra tátott szájjal kell bekapni és alaposan, de tényleg jó alaposan, sokszor megrágni. És elárulom, minden egyes rágásnál más lesz az íze, éppen mint Bagoly Berti mindenízű drazséjának, mert ez a rövid, de annál meredekebb emelkedőkkel teletűzdelt hullámvasút aztán jó alaposan meg fogja dobálni a sejhajunkat.


Tovább megyek. A Kassandra muzsikája maga az emberi élet, mert épp olyan váratlanul változtatja meg a hangulatunkat, olyan szakadásszerűen vált dallamok és ritmusok között, ahogy az életünk is változik. Depresszióból szalad át örömbe, hogy aztán az elmélkedés törékeny függőhídján az élevezetek tengerébe lökjön. Valószínűleg túldramatizálom valamelyest az összhatást, de olyan szinten égett az agyamba a srácok zenéje, hogy csak és kizárólag elfogultan tudok nyilatkozni róla. S mégis, a katyvasznak tűnő káoszhangsorok mélyén stabilan húzódik meg a koncepcióhágó.


A ...mi szóltunk grammra vette meg zenebefogadói lényemet és nem is tudok mással zárni, csak az EP számomra legkedvesebb soraival. Alig várom az idei lemezt hölgyem s uraim!

Szeretnék kemény lenni, egy tesztoszteron matróz
Aki titokban jó mélyösszművész, de minden megemelt grammot naplóz
Szeretnék szemét lenni, a helyemet át nem adni
És mert csúnyán néznek rám majd sántítva leszállni
Minden bajszos nagymamának a nyelve lenni fogatlan
Szájüregben ebéd közben kanál pépként lecsúszni egyben
Meg ilyenek

Alternatív mikszáthi vonalon mozgunk

2018.12.30.
Dorogi László

Az 1990-es években nyers erővel, sorra törtek fel a föld alól az alternatív zenekarok, olyan különböző vonalon ingázó bandák ejtették rabul újszerűségükkel világszerte a rétegcsoportok muzsikahabszoló egyedeit, mint a Nirvana, a Soundgarden, a Rage Against the Machine, a Red Hot Chilli Peppers, hogy a teljesség teljes igénye nélkül megnevezzünk párat. A stílus vírusként terjedt, az underground kimászott a pincékből és garázsokból, a hívő alternatívok pedig szakadt farmerban és bő pulcsiban kezdtek el mászkálni.

Az alter stílus Magyarországon talán később találta meg követőit, de azért a Nyers, a Kimnowak, a Kispál és a Borz vagy a Pál utcai fiúk már az 1990-es években is viszonylag nagy rajongótáborral rendelkeztek. Az elmúlt években gombamód szaporodtak el a kisebb-nagyobb híresebb és kevésbé híres formációk, de őszintén szólva én magam sosem rajongtam a stílusért. Azért, mert gyakran előfordul, hogy valami egészen szarra ráaggatják, hogy ez barátom alter, aztán meg már tessék, jó is. Bele lehet magyarázni. Lófaszt mama. Azért akadnak azért üdítő kivételek.

Fotó: monitormagazin.hu

A Mikszáth Kálmán rajongó keszthelyi csodabogár dobos, Burucs Szabolcs 2004-ben alapította meg a Néhai Bárány - Mikszáth utolsó novellája után - nevű zenekarát öccsével, Burucs Marcell gitárossal és Jakab Attila basszusgitárossal. Alapvetően - és önmagában - már az is eléggé alternatív, hogy egy dobos a zenekar frontembere, azért erre nem láttunk olyan sok példát az egyetemes zenetörténetben, a magukat elektronikus alternatív rock stílusirányzatba soroló srácok pedig nem sokat hazudnak a megjelöléssel. Na jó, semmit.

Az országos ismertséget az Index és az ő "tehetségkutatójuk" hozta meg a bárányoknak, ahol az Egyperces című velős, és tényleg egy perces rock dallal arattak sikert.


A Néhai Bárány egyébként tökéletes névválasztás. Jakab Attila egy interjújában úgy fogalmazott, ő zeneileg Mikszáth rajongó: olyan zenéket kedvel és szeretne megalkotni, mint a novellák. Rövid, tömör, lényegretörő, ugyanakkor nagyhatású. Ezt nálam a Mar/ad című számukkal érték el. A track végén parádés zenei megoldást használnak a srácok, a basszusgitár veszi át a gitár dallamát, miközben a hathúros továbblép egy teljesen disszonáns hangsorral és kitör a katarzis. De nem veszek a részletekbe.


Az elektronikus hangzás egyébként nem ritka az alternatív világban - már amennyit ugye én ismerek belőle - de a Néhai Bárány nagyon okosan nyúl ezekhez az elemekhez. Téve mindezt úgy, hogy nem lesz kellemetlen a fülnek, miközben megtartja nyersségét és nem lesz sterilen megszerkesztett kommunális rétegzene belőle. Szép munka!


Aki pedig többet akar a srácokból, azoknak ajánlom a 2016-os Fishing on Orfű fesztiválon rögzített koncertjüket.

Címkék: Alternative Rock

Nem vetődhetsz árnyékra a debreceni harmincipszivel

2018.12.29.
Dorogi László

Fesztivál, sör, lazaság, rock and roll. Az Árnyéknyúl hangzására minden bizonnyal nagy hatást gyakorolt a magyar alternatív rockzene zászlóshajójának számító 30Y, de a szövegviláguk meglehetősen távol áll a pécsiekétől. És ez nem baj.

Fotó: arnyeknyul.hu

Sok-sok évvel ezelőtt valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még egészen máshogy görbült a tér és máshogy telt az idő. Előfordult, hogy nyaranta fesztiválról fesztiválra vándoroltunk, megittuk, amit meg kell, megettük, amit éppen tudtunk és izommerevedésig ráztuk a fejünket a lehető legtöbb koncerten. Emlékszem, egy húzós Hegyalja után Debrecenben folytattuk az önpusztítással megfűszerezett partiállatkodást a Campus fesztiválon alig két nap pihenőt közbeiktatva. Őszintén szólva ma már aligha bírnám energiával (azt meg már csak zárójelben teszem hozzá, hogy pénzzel akkor sem bírtam).

Apró jellemhibáim egyike, hogy időnként kissé képes elragadni a hév - nem a H5-ös, hanem az emberi természetű - és rá tudok gyulladni egy-egy zenekarra, amit aztán hetekig hallgatok úgy, hogy mást szinte alig. Ez történt ezen az ominózus Campus fesztiválon is, amikor hajnalok hajnalán (délután három-négy körül) éppen egy kisebb színpad előtt küzdöttünk a józanság és az alkoholmámor közötti infernóban ragadva. A színpadon a debreceni 0690 zenekar húzta a talp alá valót, bár nekünk csak a seggünk alá ment a dob meg a basszus a fűben ülve.


A 0690 nyers, őszinte rock and rolljára éppen annyira pörögtem rá, mint a napokban hallgatott Árnyéknyúl muzsikájára. Nem tagadom, a lokálpatriotizmus csírája is fellelhető a szervezetemben, ezek után már aligha okoz meglepetést, ha a nyulas fiúkról is elárulom: debreceniek. Ki vagy te? című kislemezüket idén tavasszal rögzítették Pécsett, miután a 30Y fantáziát fedezett fel bennük egy közös debreceni buli apropóján és meghívta őket a saját hangrögzítő szentélyébe. Talán ezért, talán nem, de bőven felfedezhetők harmincipszis elemek az Árnyéknyúl muzsikájában, de szerencsére a szövegviláguk egyáltalán nem olyan elvont és költői. Ez az én olvasatomban egyáltalán nem baj. 

A srácok ars poeticája rémesen egyszerű: nem akarnak sztárok lenni, de nagyon szeretnek zenélni és szeretnek gondolkozni az életen. Nem bújkálnak metaforák mögé, egyszerű zenét tolnak, egyszerű szövegekkel, egyszerű hangszereléssel. És hát miről is szól a laza, kötetlen rock and roll? Pontosan erről.


Kovács Károly (gitár, ének), Katonka Máté (dob) és Rutkovszky Dániel (basszusgitár) zenéjét hallgatva az az érzésem, mintha egy kellemesen negyven fokos, poros, kihalt színpados fesztiválplaccon sétálgatnék egy korsó sörrel a kezemben délután, de áradna belőlem a lazaság, mert jól érzem magam. Jól érzem magam, mert az Árnyéknyúl nem vetődött árnyékra, nem ígérnek sokat, de annál többet adnak. Ha valaki, hát én aztán nagyon is jól tudom, milyen nehéz négy akkordból nem elcsépelt, unalmas dalokat írni - egykor ugyanabban a próbateremben próbálkoztunk a zenegyártással, mint nyusziék -, de az érem másik oldalán ott feszülnek a könnyed rock stílus íratlan szabályai: a kevesebb néha több.


Az NKA Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program Induló Előadói Alprogramjára idén 309 formáció adta be pályázatát, közülük 76 előadó és zenekar léphetett fel október közepén a zeneipari szakemberekből és zenészekből álló szakmai zsűri előtt az A38 Hajó nagyszínpadán, közülük 21 kapott támogatást - köztük az Árnyéknyúl is és minden bizonnyal amiatt, amit egy-két kommentből sejtek: koncerten, élőben éppen olyan magával ragadó a produkció, mint ahogy annak idején rabul ejtett a 0690. És ha még mindig fiatal tinipicsa korszakomat élném, akkor valószínűleg az egyik kedvenc zenekarom lenne az Árnyéknyúl.

Budapesten csapnak a húrok közé Hank Moodyék

2018.09.12.
Dorogi László

Aki nem nézte a Kaliforgia - leánykori nevén Californication című sorozatot -, annak nem biztos, hogy egyből leesik a tantusz, de bizony az X-akták Mulder ügynöke, David Duchovny nálunk zenél jövőre.

Fotó: Technique

Talán kevesen tudják, hogy Duchovny a színészkedés mellett írással és zeneszerzéssel is foglalkozik, együttesével 2015-ben adta ki első stúdiólemezét Hell or Highwater címmel, idén februárban pedig érkezett a következő korong Every Third Thought néven. Duchovny-ék igazán kellemes, alternatív rock muzsikát játszanak, s korábban már turnéztak is Európában, azonban Magyarországot eddig egyszer sem ejtették útba.


A banda jelenleg is stúdiózik, készül a harmadik lemez, s a jövő februári budapesti koncerten már minden bizonnyal ebből is kapunk ízelítőt. A koncertet a MoM Sportban rendezik 2019. február 11-én 20 órától.

Tom Chaplin - The Wave

2017.09.24.
Ragnar Volarus

Az együttes még 1993-ban alakult meg a kelet-sussexi Battle nevű kis településen Tim Rice-Oxley biztatására. Ekkor a nevük még The Lotus Eaters volt, és a kedvenc együtteseik számait játszották, mint például a U2, az Oasis és a The Beatles híres dalait. A zenekar tagjai ekkor Tim Rice-Oxley, Dominic Scott és Richard Hughes volt. 1997-ben pedig csatlakozott az együtteshez (Scott és Hughes tiltakozása ellenére) Tom Chaplin. Az együttes nevét ekkor Cherry Keane-re változtatták, Tom édesanyjának jó barátja után, akit Chaplin és Tim kiskorukban ismertek meg. Ő volt az, aki biztatta őket, hogy kövessék az álmaikat, és pénzt hagyott a Chaplin családra, miután elhunyt rákban. Később a név Keane-re rövidült.

Bemutatkozó lemezük, a Hopes and Fears 2004-ben jelent meg, és az Everything Changes tarolt a listákon.

 

A Keane egyébként úgy lett sikeres rockbanda, hogy dalaikban nem a gitár, hanem a zongora, illetve egyéb billentyűs hangszerek játsszák a főszerepet. A sikernek azonban ára van. A fenti klipben 2004-ben még így festett Tom Chaplin. 2012-ben a Strangeland album idején pedig így.

Igen. Sajnos őt is utolérte a sztárok végzete, az alkohol- és drogprobléma. Ami végül odáig fajult, hogy 2015-ben kis híján az életébe került a túladagolt kokain. 

Ezt a nehéz időszakot igyekszik kiénekelni magából a The Wave című albumon. Amire nagyon kíváncsi voltam. Tekintve, hogy a Keane dalszerzője Rice-Oxley volt, itt pedig szinte minden Chaplin munkája (Matt Hales segített egy kicsit, hogy ne legyen teljesen más minden), tehát van különbség a két végeredmény között. Ennek ellenére is remek kis albumot rak elénk Tom.

A dalok természetesen a nehéz időszakról, és az azóta tartó vezeklésről szólnak. A nyitás értelemszerűen sötét, egy fiúról szól, akit betemetett a törmelék, majd a második szám a "Hardened Heart" egy szívbemarkoló vallomás, “How I wish I was not hurting everyone I know”.

De a későbbiekben a "Hold On To Our Love" is egy borzasztóan csodás zongorával előadott ballada a feleségének és a kislányának. Látszik, hogy Tom igyekszik maga mögött tudni ezt az egészet, és még a szép időkre is emlékezni (I Remember You), ami számunkra lehet igazán jó hír, hiszen ezért a hangért nagyon nagy kár lenne. Más ez mint a Keane, de ugyanúgy szerethető és hallgatható. Az egész album meghallgatható a népszerű videómegosztón. Íme.

The Killers - Wonderful Wonderful

2017.09.22.
Ragnar Volarus

Minden együttes változik az idők során, és itt nem a személycserékre gondolok. Akarva akaratlanul kísérleteznek az előadók, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. A The Killersre is igaz ez, de szerencsére mindig megőrizték a rájuk jellemző hangzást. Persze ebbe a frontember Brandon Flowers nehezen összetéveszthető hangja is beleértendő. Lássuk, hogy a Battle Born után mit sikerült összehozni, mi a csapat következő lépése? Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy nem kapkodták el, hiszen szinte napra pontosan öt éve adták ki a legutóbbi albumot, 2012. szeptember 17-én.

Az album címadó dala, a "Wonderful Wonderful" rossznak semmiképpen sem mondható. De nem is kiemelkedően jó, így kezdtem összevonni a szemöldököm, mert bizony nyitásnak nem volt túl erős. Aztán majd kiderül gondoltam, hiszen öt esztendő nagy idő, akár kaphatunk egy teljesen más anyagot is mint a legutóbbi.

Amit ugye alátámaszthatott a lemezről elsőként kiadott "The Man". Amire már akkor kicsit furán tekinthettünk, hiszen a Killershez képest túl funkys volt. De valahogy, egészen érdekes módon jól állt a fiúknak. Viszont innen izgatottan vártam a folytatást, túl voltunk a címadó és a már ismert dalon.

A "Rut" és a Life to Come" viszont olyan mint a legutóbbi Battle Born album slágerei, kiváló dallamokkal és Flowers itt újra kieresztheti a hangját, ahogy kell. Utóbbit szívesen meghallgatnám egy teli arénában. A "Run for Cover" viszont tempót vált, erőteljesen felgyorsít, számomra kevésbé fülbemászó, viszont egy kis ugrálásra abszolút alkalmas. A "Tyson vs Douglas" pedig a kilencvenes évek ökölvívó meccsét idézi, Mike Tyson és Buster Douglas között. Ez például egy nagyon jól sikerült, hangulatos darab a lemezen.

A "Some Kind of Love" egy igazi melankolikus, lassú dal, de annyira, hogy végül olyan semmilyen lett. Kár, mert már kezdett tényleg érdekessé válni a lemez. Reméltem, hogy innen nem folytatódik a "mélyrepülés". Az "Out of My Mind" azonban nem hozta el a várt katarzist (félreértés ne essék, nem rossz dal, de ott az a de...), a "The Calling" pedig - kövezzenek meg - talán jobban állna Dave Gahan-nek. Ha csak a zenei alapokat hallgatjuk, akkor simán rávágnánk, hogy ezt bizony a Depeche Mode csinálta. Mindenki döntse el, hogy ezt jó vagy rossz pont.

A "Have All The Songs Been Written?" és a "Money on Straight" ismét lassabb tempóra váltanak a lemez végére, lenyugtatva mindenkit.(Az albumon igazából van még két remix a "The Man"-ből, de inkább felejtsük el ezeket. Egyik borzasztóbb mint a másik, és nehéz eldönteni melyik az egyik és melyik a másik. Szívesen kitörölném őket az emlékeim közül.)

A The Killersnek nem ez lett a legjobb lemeze, de egy abszolút hallgatható darab. Akár többször is. Vannak kiváló pillanatai, de öt év után valamiért azt várnám, hogy minden dal üssön. Sebaj. Elindul a stopper, reméljük nem öt évet kell várni a következőre.

Ezeket a cikkeket olvastad már?