Blogolj!
Videó! Az Ismerős Arcok feldolgozta a klasszikussá vált dalát

Videó! Az Ismerős Arcok feldolgozta a klasszikussá vált dalát

2019.05.15. | Kecskés István

Vélhetően nem él olyan magyar a Földön, aki még nem hallotta az Ismerős Arcok Nélküled című dalát. A számtalan feldolgozás után most az együttes is áthangszerelte saját szerzeményét. Nem is akárhogy.

Tovább
A popzeneipar mókuskerekében nagyon nehéz lelket renoválni

A popzeneipar mókuskerekében nagyon nehéz lelket renoválni

Tovább
Curtis visszatért az utcára: az új klippje tarol a neten

Curtis visszatért az utcára: az új klippje tarol a neten

Tovább

Csak jazz és más semmi - Antal Gábor Trió

2018.12.28.
Dorogi László

A jazz zene nem éppen a 21. század emberének a műfaja. Meg is mondom, hogy miért gondolom így. Mert mi állandóan rohanunk, mert mi folyton késésben vagyunk, mert mi minden és mindenki miatt stresszeljük magunkat, mert mi mindenhová sietünk és az élet apró örömeit olyan könnyed, már-már észrevehetetlen mozdulattal - szarjuk le - hagyjuk elmúlni, hogy az már fájdalmasan szánalmas. A jazz zene viszont éppen a pillanatról, az akkor és mostról szól, mert két ugyanolyan előadás, kétszer ugyanaz az a dal nem létezik az improvizáción alapuló műfaj keretein belül. A jazz kifejezetten nem az a muzsika, amit csak úgy bedobsz a közösbe egy házibuliban, aztán meg nem figyelsz rá oda, mert a jazz törődést és odafigyelést igényel.

Fotó: Antal Gábor Trió/Facebook

Néhány napja futottam bele a YouTube-on a Gábor Antal Trió legújabb muzsikájába, ami azért vicces, mert történetesen az a Fekecs Ákos dobol a formációban, aki az egyik legjobb barátomnak szintén zenésztársa és már volt szerencsém találkozni is vele. No, meg hatalmas muzikalitásával, de erről a formációról valahogy lemaradtam. Szóval rájuk bukkantam és rögtön késztetést éreztem arra, hogy egy kicsit 20. századi emberré konvertálódjak, lelassuljak és pillanatokat átélő emberré váljak. Szomorúan kell kosntatálnom, hogy legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerül mindig ehhez tartanom magam.


Gábor Antal (zongora), Szentgallay György (basszusgitár) és Fekecs Ákos 2016-ban keltették életre a fúziós jazzt játszó triót, azóta pedig számos nemzetközi és szakmai sikert könyvelhettek el, 2017-ben a Jazz in the Park első díját hozták el, de ugyanebben az évben a Budafoki Pincejárat verseny közönség díját is zsebre tehették.

Idén az NKA Hangfoglaló Program Induló Előadói Alprogramjának 21 kiválasztott feltörekvő formációja közé választották őket, aminek köszönhetően öt új dalt rögzíthetnek profi körülmények között, megjelentethetnek egy új albumot - az első, Whirl című lemezük nagy sikert aratott a műfaj berkein belül -, elkészíthetnek egy videoklipet és a friss anyagokat természetesen koncertek keretein belül be is mutathatják a nagyközönségnek. A program korábban egyébként többek között olyan zenekarokat támogatott, mint a már országosan ismert Margaret Island, vagy a Lóci játszik, szóval fogalmazhatunk úgy, hogy nem járt rosszul a jazz trió.


És tulajdonképpen nagy szükség is lenne a jazz-hallgatók körének szélesítésére, mert muszáj néha-néha megtorpannunk és csak a pillanat örömére összpontosítanunk. Ahogy ezek a srácok is teszik muzsikálás közben.

Címkék: Jazz

Hét deci whisky és egy kis kóla - így élte mindennapjait Lemmy Kilmister

2018.12.24.
Dorogi László

Jimi Hendrix technikusaként kezdte zenei pályafutását, évtizedekkel később a brit heavy metal pápájaként halt meg. Lemmy Kilmister éppen ma lenne 73 éves, életművét és a stílusra gyakorolt hatását pedig gyakorlatilag lehetetlen szavak, mondatok és írásjelek közé szorítani.

Fotó: usmagazine.com

Lemmy Kilmister élete annak első pillanattól kezdődően elrendeltetett. Ian Willist néven látta meg a napvilágot 1945. december 24-én az angliai Stoke-on-Trent városában és azt már valószínűleg te vagy ön is könnyedén kitalálta, hogy nem az Ian és a Willist nevek pecsételték meg a sorsát, hanem maga a tény, hogy a megváltó Jézus Krisztussal egy napon született. Szentül hiszem, azok akik ezen a napon indítják el rövid földi életüket, így, vagy úgy, de biztosan különleges és meghatározó időszakot töltenek el az emberi testben és nagy hatást fognak gyakorolni az emberiségre. De legalábbis egy részére.

Lemmy Kilmister nagyon fiatalon csöppent az Egyesült Királyság pezsgő zenei életébe, és egyáltalán nem meglepő módon egy Beatles koncert lőtte ki végleg zenei pályafutásának rakétáját. Nem sokkal később már a tengeren túlról érkező gitárikon, Jimi Hendrix technikusaként dolgozott, huszonhét évesen pedig már a Hawkind zenekar tagjaként szórta a rock and rollt a mindenre nyitott fiatalokra a befásult brit társadalomban. Ebben a bandában használta először Lemmy nevet és a basszusgitárt is - korábban a Sam Gopal nevű zenekarban énekelt és gitározott - és a véletlennek köszönhetően választották őt énekesnek. Ezelőtt sosem fogott basszusgitárt a kezében, legalábbis nem egy zenekar tagjaként.

A Motörheadet (amelynek nevében az ö betű csupán a metál életérzést jelöli, ejteni nem szoktuk) 1975-ben alapította meg Larry Wallis gitárossal és Lucas Fox dobossal és szinte azonnal a brit heavy metal új hullámának egyik legfontosabb jégtörő hajóját építették meg, belobbantva a kihunyófélben lévő stílus kanócát. Bár a bandában gyakran váltották a kilincset dobosok és gitárosok, a valódi motor, Lemmy Kilmister mindig stabilan hajtotta a Motörhead szekerét. A zenekar negyven éves fennállása során 22 stúdióalbumot adott ki, legsikeresebb korongjaik közé tartozik az Overkill, a Bomber, vagy az Ace of Spades.

Lemmy Kilmister és a heavy metal közé mindig is egyenlőségjelet húzhattak a keményvonalas zene rajongói, ám a Motörhead gyakran ötvözte a keménységet a gyorsasággal, különböző punk rock, speed metal és trash metal elemekkel. Szövegeikből rendszerint a jó és a gonosz küzdelme, a különböző függőségek kivesézése, a háború és a hatalommal való visszaélés kritikája köszönnek vissza. Persze, ami egyszer s mindenkorra összetéveszthetetlenné tette a Motörhead hangzását az a végletekig torzított basszusgitár, amely a koncerteken rendszerint letépte a kulturált szórakozásra vágyó metálosok arcát. No, meg az az utánozhatatlan rekedtes hang, amiért Lemmy kőkeményen megdolgozott a whiskyvel - elmondása szerint napi hét deci csúszott le kólával - és a temérdek cigarettával és számos más önpusztító függőségével.

Lemmy 70 éves korában, egy gyors lefolyású áttétes agyrák miatt halt meg, hangtalanul, békében, fájdalommentesen. Utolsó estéjén videojátékozott és vodaka-narancsot szürcsölgetett.

Címkék: Heavy metal

Elhunyt a Hair zeneszerzője

2018.12.19.
Ragnar Volarus

Mindössze egy nappal  90. születésnapja előtt elhunyt Galt MacDermot, a Hair és A két veronai nemes című musicalek zeneszerzője, írja a Rolling Stone magazin.

A kanadai-amerikai MacDermot halálának hírét az unokája erősítette meg, a halál okát egyelőre nem hozták nyilvánosságra.

Galt MacDermot Montrealban született, a dél-afrikai Fokvárosban szerzett diplomát, ahol az afrikai zenére szakosodott, majd 1960-ban Grammy-díjat nyert African Waltz című számával. Négy évvel később New Yorkba költözött, ahol megírta a Hair musical zenéjét, amit szintén Grammyvel díjaztak, a musicalből később Miloš Forman rendezett legendás filmet.

MacDermot szerezte A két veronai nemes című musical zenéjét is, amely Shakespeare azonos című műve nyomán készült – ez két Tony-díjat is kapott, és a Grease-t beelőzve választották a legjobb musicalnek. Munkáit később a modern előadók is felfedezték, olyan nevek nyúltak a szerzeményeihez, mint Snoop Dogg, a Run-DMC, Busta Rhymes, J Dilla vagy éppen a Public Enemy.

Címkék: Musical

Rafael Márió és Sting

Az MVM Magyar Villamos Művek Zrt.-nek köszönhetően a zeneművészet legkiválóbb fiatal tehetségeit jutalmazták a Junior Prima Díjjal. Az elismerésben a pályatársaik közül kiemelkedő, már eddig is bizonyított előadók részesültek. Rafael Márió a jazz-zongora virtuóza is megkapta a kiemelkedő jutalmat.

A Junior Prima Díját átvevő kiváló művészek közül ő áll legközelebb a könnyű műfajokhoz, hiszen többek között Keresztes Ildikó, Péter-Szabó Szilvia, Tóth Gabi, Gáspár Laci, Wolf Kati és Oláh Gergely fellépésein is találkozhatunk vele. Nemcsak a magyar könnyűzene meghatározó szereplői dolgoznak együtt vele, hanem igazi világsztárok is, néhány évvel ezelőtt közreműködött Michael Jackson és Sting lemezének felvételeiben.

Élete a zene: már hatéves korában elkezdett zongorázni és ezzel együtt tanulta meg a jazz alapjait. Azóta folyamatosan képzi magát és elvégezte a zeneművészeti egyetemet előadó-művészeti szakon, sőt tanári diplomát is szerzett az intézményben.

Emellett az általa alapított Rafael Márió Trió első lemeze is megjelent már. Az együttes 2017-ben különdíjas lett a Hitch On Music Jazz Juniors nemzetközi versenyen, a Creative Art-on pedig második helyen végzett.

Rafael Márió a Junior Prima Díj előtt elnyerte már az év fiatal jazz-zenésze díjat, de több nemzetközi versenyen is az élen végzett. Négy éve Nottinghamben beválasztották a 12 legjobb jazz-zongorista közé. Közben nemcsak a zongora mellett sikeres, hanem dalszerzőként is, hiszen két szerzeménye is dobogós helyen végzett nemzetközi dalversenyeken.

Az, hogy átvehette Junior Prima Díját, bizonyíték a magyar zenei élet változatosságára, és arra, hogy a klasszikusnak tartott zene is lehet könnyed.

 

Hát ilyen az, amikor könnyezik a karácsony

2018.12.04.
Dorogi László

Van valami végtelenül szomorú abban, ahogy a hedonista, önimádó világ savanykás szaga évről-évre körüllengi legszentebb keresztény ünnepünket.

Ahogy a piros betűs ünnep jelentéstartalma a plázákban és üzletláncokban fojtogató tömegáradat idegességében manifesztálódik, ahogy a család szentségét felfalja az ajándékozási kényszernek való megfelelés és a csillogás látszatának megteremtése. Szomorú.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogyan lehetne ezt a rohadt érzést megfogalmazni az ünnepek közeledtével, úgy, hogy azt nyelvtől és kifejezési formától függetlenül mindenki megértse és legalább néhány másodpercre magába szálljon. Hogy elgondolkozzon a közelgő ünnep valódi tartalmán és lényegén.

Toms Mucenieks zongorista megtalálta a hangok tökéletes sorozatát, hogy ezt az érzést egy szűk három perces dallam keretei közé szorítsa. Zseniálisan nyúlt az alapanyaghoz, mert fogta a mindenki által jól ismert Jingle Bellst és dúr hangnemből nemes egyszerűséggel átvezette mollba. A hvg.hu azt írja, ez a következő karácsony horrorzenéje, de ez köszönő viszonyban sincs a valósággal. A szomorú dallamok egészen egyszerűen csak rávilágítanak legrosszabb vonásainkra, de még éppen időben ahhoz, hogy elgondolkodjunk azokon.

Nincs ebbe semmiféle horror, egyszerűen csak zokog a karácsony azért, amivé változtattuk. Mucenieks úr muzsikája pedig teljesen feloldoz minket a belső lelki nyomás alól, amit a karácsony modernizált szelleme tapasztott ránk.

Címkék: Karácsony

Hihetetlen, de már 70 éves a Sötétség Hercege

2018.12.03.
Dorogi László

A biológia törvényszerűségeivel dacolva a hetedik X-et is betöltötte Ozzy Osbourne, a brit heavy metal keresztapja, a Black Sabbath klasszikus felállásának énekese, a denevérek réme.

Fotó: The Independent

Nem állítok égbekiáltó gonoszságot, ha azt állítom, korábban kevesen fogadtak volna arra, hogy a mindig is legendásan önpusztító életet élő metál ikon megéri ezt a csodálatos életkort. És elég nehéz is elhinni, de attól a tény még tény marad: Ozzy Osbourne betöltötte a hetvenedik életévét.

John Michael Osbourne néven született 1948. december 3-án az angliai Birminghamben munkás család sarjaként, negyedik gyerekként. Az Ozzy becenevet az iskolában aggatták rá, ez az időszak komolyan rányomta a bélyegét a személyiségére. Diszlexiásként komoly nehézségeket okozott neki a tanulás, tizenegy éves korában pedig szexuális zaklatás áldozatává vált.

Osbourne-t, mint akkoriban oly sokakat, a Beatles inspirált arra, hogy zenészi pályára álljon, 15 éves korában otthagyta az iskolát, ahogy egy 2011-es interjúban fogalmazott, már ekkor tudta, hogy élete hátralevő részét rocksztárként fogja leélni.

Geezer Butler, a Black Sabbath későbbi basszusgitárosa, Geezer Butler 1967-ben alapította meg első zenekarát, a Rare Breedet, amelynek hamarosan a 19 éves Ozzy Osbourne lett az énekese, ám a feltörekvő banda két koncert után széthullott. Osbourne és Butler azonban nem adták fel és Tony Iommi gitárossal, valamint Bill Ward dobossal új formációt hoztak létre - összeállt a Black Sabbath Ozzy-Butler-Iommi magja.

A banda saját maga stílusát heavy bluesként határozta meg és mind zeneileg, mind a szövegek témájában sötét dolgokhoz nyúltak. Iommi gitár riffjei, Butler szövegei, Ward beatjei és Ozzy összetéveszthetetlen hangja egy súlyos masszává gyúródtak össze, amely hűen tükrözte az akkori, angol munkásosztály szenvedését.


A Black Sabbath azonnal hatalmas népszerűségre tett szert, 1970-es debütáló albumukat követően még ugyanabban az évben kiadták egyik legismertebb dalukat tartalmazó Paranoid című albumukat is.


A banda futószalagon gyártotta az ikonikusabbnál ikonikusabb metáldalokat, Master of Reality című lemezük azonnal a brit tízes toplistán nyitott és két hónap sem kellett ahhoz, hogy aranylemezzé váljon, első négy albumukat egyaránt több mint egy millió példányban értékesítették az Egyesült Államokban.

Ozzy 1978-ban három hónapra elhagyta a Sabbathot, hogy Blizzard of Ozz névre keresztelt szóló projektjébe kezdjen, s bár visszatért a zenekarba, a tagok viszonya alaposan megromlott, különösen Iommi és Ozzy konfliktusa éleződött ki, olyannyira, hogy 1979 áprilisában a zenekar kirúgta Ozzyt.

A Blizzard of Ozzban kezdett el együtt dolgozni az egyik legnagyobb hatású metálgitárossal, Randy Rhoads-zal, akivel megírták a mai napig az egyik legtöbbet játszott, Crazy Train című metáldalt.


Egy 1981-es iowai koncerten aztán Ozzy örökké beírta magát a metál nagy könyvébe, amikor leharapta egy színpadra dobott denevér fejét. Ahogy későbbi, önéletrajzi kötetében fogalmazott, azt hitte, csak egy műanyag állat, ezért harapott bele.

Ozzy mindig is önpusztító életet folytatott, a Black Sabbath egyesülése kapcsán a Reutersnek adott interjújában elmondta, a legjobb dolog abba, hogy újra összeállt a banda, hogy még mindig kurvára életben van mindenki, neki ugyanis a komplett kilencvenes évek kiesett a töménytelen alkohol és kokain miatt. Osbourne pályafutása során számos nagyszerű zenésszel dolgozott szólóprojektjei során, olyan nagyszerű slágereket megírva mint az I don't wanna stop, a Mama I'm coming home, vagy No more tears.

Címkék: Heavy metal

Ütős nevekkel nyitott a VOLT Fesztivál

2018.11.22.
Dorogi László

Már most biztos, hogy 2019-ben világsztárok érkeznek Sopronba, a nu-metal szerelmesei, de a klasszikus rock kedvelői is dörzsölhetik a tenyerüket.

Fotó: Loudwire

Csütörtökön hozta nyilvánosságra a Volt Fesztivál a jövő évi banzáj első külföldi és magyar fellépőit és azt kell mondanunk, ez egy elég erős antréra sikeredett. Dobpergést kérek: jövő nyáron Magyarországra látogat a Slipknot és Slash is!

A Corey Taylor vezette maszkos metálosok harmadik alkalommal érkeznek hozzánk - legutóbb 2015-ben jártak nálunk -, a lehető legjobbkor, hiszen jövő nyáron jelenik meg legújabb lemezük, ami a 2014-es .5: The Gray Chapter folytatása lesz. És ilyesmi bulira számíthatunk tőlük:


A Guns N'Roses gitárosaként híressé váló, a bandát elhagyó, majd ahhoz visszatérő, de egyébként szólókarrierbe kezdő Slash sem rég járt nálunk és magán a VOLT Fesztiválon sem most debütál. A göndörhajú gitáros érkezése azért is kitűnő hír, mert az aranytorkú Myles Kennedy vezette legénységgel érkezik Sopronba, a csapat idén ősszel adta ki legújabb lemezét.



A fesztiválra december ötödikén indul a jegyértékesítés, karácsonyra akár már meg is lephetjük magunkat egy pazar kis Slash-koncerttel, csak várnunk kell rá jövő nyárig, hogy a termést leszüretelhessük.

Címkék: Nu Metal, Rock

Lukács 50! Elindult az őszi Tankcsapda turné

2018.11.17.
Kecskés István

Vissza a múltba – ez is lehetne a Tankcsapda őszi turnéjának szlogenje, hiszen a debreceni trió szokatlan módon adja elő dalait.

Mielőtt a szigetszentmiklósi turnényitó koncertre térnénk emlékezzünk meg az előzenekarról is. Bevallom nem nagyon kedvelem a nekem többnyire ismeretlen felvezető együtteseket, de az Useme kifejezetten kellemes csalódás volt. Rock volt a javából, de a dallam sem hiányzott, a zenészek pedig élvezték a „melót”. Meg kell ismernem ezt a zenekart is. 

És akkor a Tankcsapda és a Lukács 50 turné első állomása. Ahogy az várható volt, a szigetszentmiklósi sportcsarnok teljesen megtelt, minden jegy elkelt. Nem csoda, hiszen a zenekar nagyon jó hívószó, ráadásul először járt a Pest megyei városban. A What A Wonderful World dallamai után jött a szokásos intró és az új dal, a Vagyok olyan szemét. Ez a szerzemény nyilván arra is jó, hogy a Tankcsapda szót az ember az indokolt mennyiségben betűzze le, de igazi bulit beindító zúzás is. 

Lukács László az első dalok után rántotta le a leplet az őszi turné sajátosságáról: a szokásokkal ellentétben az új számokkal kezdtek és mentek vissza a múltba a régiek felé egészen a Baj van című örökzöldig. A majdnem kétórás koncerten még az is megismerhette a Tankcsapda elmúlt 30 évét, aki először találkozott a legkeményebb magyar bandával. Volt újonc a koncerten, láthatóan élvezte. 

Hiányérzet? Egy kicsi. A Megyország tourist, vagy a Rock a nevem mellől hiányzott azért néhány nagy sláger, példálul a Be vagyok rúgva (mondjuk ez nem lett volna könnyű, mert egy négycentes ezer forintba került), vagy éppen a Nem kell semmi. 

Érdekesség? Volt. A korosztály valóban 6 és 99 év közé esett – mellettem egy hat év körüli kislány minden dalt tudott. Emellett pedig a Facebook liveok és videófelvételek száma is megegyezett a nézőszámmal. Modern rockerek. 

Mindenesetre turné indításnak nagyon is jó volt a szigetszentmiklósi koncert. 

‘Egy szabad szellem a saját teste fogságában’ - interjú Suzanne Vegával

2018.11.09.

Csúri András

Suzanne Vega jellegzetes,  lányos, bársonyos orgánumát és a Tom’s Diner-en vagy a Lukán messze túlmutató folk-pop dalait a közönség a nyolcvanas évek óta ismeri és kedveli. Az énekesnőt egyetemi évei óta inspirálta az amerikai írónő, Carson McCullers, akinek életét és munkásságát egyik stúdióalbumán dolgozta fel. Erről a lemezről beszélgettünk, melyben az énekesnő a társadalomkritikus írónő töretlen aktualitásáról és az iránta érzett lelkesedéséről mesélt. 

Az interjú ugyan két éve készült a Lover, Beloved: Songs from an Evening with Carson McCullers album megjelenése után, de érdemes felidézni, hiszen ezen a hétvégén újra hallhatjuk a zseniális énekesnőt. Tavaly volt harminc éve, hogy megjelent a Solitude Standing című album, rajta többek közt a ma már klasszikusnak számító fent említett  Luka és Tom's Diner dalokkal is. Ebből az alkalomból Suzanne Vega világ körüli turnéra indult, és a 31. évben Budapestre is elhozza ezeket a dalokat. 

CsA: - Carson McCullers a műveiben az amerikai déli államok múlt  század közepi értékvilágát veszi kritikus lencse alá. Mi teszi a szemedben ma is oly relevánssá őt, hogy egy egész albumot szenteltél neki?

SV: - A kérdések, amelyek foglalkoztatták, és a nyitottság, amellyel ezekről írt. A nemiséggel kapcsolatos kérdések, a szexuális szabadság vagy az afro-amerikai nők egzisztenciális harca a mai napig aktuális témák. Ha élne, örülne és megdöbbenne, ha a Black-Lives Matter mozgalomról hallana vagy arról, hogy Amerikának 'fekete' elnöke volt. Még nagyobb örömmel fogadná az egyneműek házasságát és a transgender-mozgalmat. Saját magára kétneműként tekintett, egyszerre nőként és férfiként. Így gondolkodott az identitásáról és rendkívül őszinte volt e tekintetben. Mivel haladó szellemiség volt, egyben csalódott is lenne, hogy mindez ilyen sok időt vett igénybe és hogy még mennyi a teendő.

- Az irodalmi munkáin és életrajzán túl hogyan közeledtél McCullers személyiségéhez, hisz nemcsak egyes műveit dolgoztad fel, hanem őt magát is megszemélyesíted az albumon?

- Személyes fényképei és  - még ha furcsán is hangzik - a táncon keresztül. Gyermekkoromban intenzív táncképzésben részesültem – zeneiben ezzel szemben egyáltalán nem (nevet). Úgy közelítettem a projekthez, mintha egy zenés darabot készítenék. McCullers meglehetősen magas testalkatú volt, és a tartásából a képeken világossá válik, hogy ez nagyon boldogtalanná tette. Ezenkívül jól kivehető a stressz és betegségek által generált belső feszültsége, hisz több agyvérzése is volt. Mindezen túl nagyon sajátos mozgás- és beszédkultúrája volt.

- Tehát inkább kívülről közelítettél a személyiséghez?

- Pontosan. Hamar ráéreztem a személyes ritmusára. A képeken, a sajátos modorán és testbeszédén keresztül. Ez megkönnyítette a személyiségéhez vezető utat, anélkül, hogy párhuzamok után kutassak kettőnk életében.

- De azért többször említetted, hogy McCullers élete egyes elemeiben viszontlátod saját tapasztalataidat. Tudnál erre egy példát mondani?

- Nagyon jól tudtam azonosulni például a ‚Magányos vadász a szív’ kislány szereplőjével. Mindig nevetnem kellett, mert úgy éreztem, hogy a New York-i éveimről ír. A szüleim minket is beírattak a testvéreimmel bármely, államilag támogatott művészeti kurzusra, ahol énekelni vagy táncolni lehetett, feltéve, hogy ingyenes ebéd is járt hozzá. De talán McCullers politikai elszántsága a legmeghatározóbb számomra. Bár családja a felső középosztályhoz tartozott, liberális értékrendjük nyílt hangoztatásával  -abban a nagyon konzervatív időszakban-  hamar kívülállókká váltak.

- Voltak olyan karaktervonásai, amellyel egyáltalán nem tudsz azonosulni?

- Igen. Én heteroszexuális vagyok és nagyon is szeretem a férfiakat (nevet). McCullers kapcsolata problematikus volt mind a saját testével, mind a férjével. Úgy gondolom, hogy minden nyíltsága ellenére saját identitásával nem tudott megbarátkozni és szexuális életét kudarcként élte meg. Épp ezért a reményt és hitet egy transzcendens, az emberiség irányában érzett, szeretetben találta meg. Ezt megértem és bizonyos fokig át is érzem. De az élet erotikus oldala számomra mindig is fontos volt, és nem gondolnám, hogy kudarcot vallanék benne (nevet).

- Fogalmazhatunk úgy, hogy bár McCullers egy, a nők számára ismételten nehéz korszakban próbált érvényesülni, a társadalmi megbecsülést mégsem szükségszerűen nőként kereste?

- Pontosan. Ez jelen van a munkásságában is. Gyakran írt a férfiak szemszögéből, és általában szívesen bújt bármilyen szerepbe, amit át akart érezni. Ez a szabadság számára többet jelentett, mint a női identitása. Harcolt az ellen, hogy úgy viselkedjen, amilyennek nem érezte magát. Ezt csodálom benne. Szabad volt a munkáiban és szellemiségében. Az életében nem mindig, de végülis melyikünk mondhatja ezt el magáról.

- Nehéz volt egyszerre mind a fiatal, mind az idősödő Mccullers megtestesítened?

- Mindkét szerepben jól éreztem magam. Bakfisnak koravén, idősebb hölgynek fiatalos volt. Ha kései képeit nézzük, a szemeiben még mindig láthatjuk a lázadó tinédzsert. Ezért inkább kortalan személyiségnek tartom, akit így egyszerűbb volt megtestesíteni.

- Korábban leginkább önállóan komponáltad a dalaidat. Hogy jött létre az együttműködés Duncan Sheik-kel, akivel az album legtöbb dalát közösen szereztétek?

- Duncant az első sikerdala óta, ami már húsz éve volt, ismerem. Ugyanabba a joga-kurzusba járt mint édesanyám, aki azzal kezdett nyaggatni, hogy ‚magaddal kellene vinned a turnédra, olyan tehetséges, helyes és cuki’ (nevet). Magammal vittem és idővel mind emberileg, mind a munkában nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Később komoly sikereket ért el zenés színházi műveivel, ami nyilván segített az albumom elkészítésében is.

- A férjed, Paul L. Mills nemcsak jogász, hanem író is. Bevontad bármilyen formában ebbe a projektbe?

- A kezdetektől. Igazából ő volt a legelső, aki a McCullers dalaimat hallotta. Az egyetemi évek óta ismerjük egymást, akkoriban még a dalszövegeimet is ő gépelte az írógépével (nevet).

- Az album első dalában azt énekled, hogy „Semmi emberi nem idegen számomra“. Az utolsó dalban zárulni látszik a kör „Az emberiség az életem szerelme“-sorban. Fontos üzenet számodra az emberségesség, az emberiesség?

- Igen, nagyon. Bár ezek persze McCullers sorai, de az ember leginkább olyan gondolatokhoz vonzódik, amelyeket maga is oszt. Minden egyes emberi élet számít és segítenünk kell egymásnak. Igen, azt hiszem, számomra ez egy nagyon fontos üzenet.

Címkék: interjú

USNK - A közönséges bűnözők lerabolják a magyar celebvilágot

2018.10.31.
Doug Glatt

Partedliket fel, habzsolásra felkészülni, harapjunk le egy kis falatka amerikai gettót a nagy, magyar, kamubálványokból gyúrt celebpuliszkából!

Mielőtt elmagyaráznám, mire is gondolt a költő rövid, ámde annál velősebb bevezetőjében, tartozom néhány vallomással a kedves olvasónak, hallgatónak. A környezetem mindig is metál arcként identifikált, s való igaz, muzsikafogyasztással töltött szabadidőm jelentős hányadát teszi ki a csörgő, csattogó fémzene dobhártyába való invesztálása, ugyanakkor azért közel sem állítok valótlanságot, ha mégis mindenevőként határozom meg magam a zenefogyasztói tápláléklánc palettáján.

Azt is el kell mondanom, hogy a magyar rapszcéna csak nagyon kis keresztmetszetét ismerem, azt is csak felületesen - ezért köszönet a SzabadBölcsész blognak - és ha a globális hip-hop és rap piacról beszélünk, még szegényesebb a tudásom. Jó, oké, azért tudom ki volt 2pac, Eminemnek jó néhány trekkjét kifejezetten szívesen pörgetem, és a 'motherfucker P.I.M.P.' szókapcsolat sem ismeretlen számomra - köszi 50 Cent. Lényeg a lényeg, nem vádolhatnak meg azzal, hogy behatóan tanulmányoztam korábban a magyar zene ezen szegmensét, de nem áll távol tőlem a gettóhangulat, a szíven ütő szövegek, szóval no offense, ha hozzáértetlenségem kivillanna szerény véleményem alól.

Vallomásaim sora folytatódhatna azzal, hogy hűha, hát igen, én is egy olyan tipikus magyar vagyok, aki nagyon, de nagyon elítéli az X-faktornak, vagy éppen korábban Megasztárnak, The Voice-nak vagy akárminek nevezett celeb alkotó prototípusgyárat, de azért titokban mégis minden szombat este beosonok a tévé elé, mohón megragadom a távirányítót, hogy aztán "valamilyen csoda folytán" hozzá tudjak szólni a hatalmas társadalmi vitákhoz, melyeknek fóruma a munkahely, a Facebook vagy a franc se tudja mi. Nem. Én büszkén vállalom, hogy ha időm engedi, diadalittasan kapcsolom be szombatonként a tehetségkutatónak nevezett fertőt, mert kinek ne esne jól egy végiggályázott hét után kicsit lerohasztania az agysejtjeit. Valaki iszik, valaki drogozik, valaki meg ilyen műsorokat fogyaszt.

Oké, oké, most már tényleg rátérek a lényegre. Szóval a tehetségkutatónak nevezett X-faktorban a tehetség egyre ritkább a fehér hollónál, s az igazat megvallva talán egy kicsit ki is fulladt már a műfaj is maga az elmúlt egy évtizedben. Sok a manír, sok a púder, s mivel a minőségi produkció kevés, egyre több a bénákat és falshangkapitányokat rivaldafénybe állító kontent, a válogatókról gyártott, szekunder szégyenérzetet generáló mozgókép. Na meg, biztos te is, Ön is megfigyelte, hogy évről évre egyre nagyobb szerepet kap a négy tagú zsűri ripacskodása, szerepjátéka, amiért ne ítéljük el őket, mert ez van nekik megírva, ezt kell csinálniuk, kenyeret és cirkuszt a népnek.

Ez a poszt persze nem azért születik, hogy az X-faktort és a hasonló, kisstílű műsorokat beárazza, hanem azért, mert néha bizony tényleg kilök magából a celebekre érzékenyített kereskedelmi média egy-két unikumnak számító, celebként egyáltalán nem eladható, de nagyon tehetséges figurát. Pontosan ilyen az erdélyi USNK formáció is, akik olyan hangulatot csempésztek a fülekbe, amilyet én őszintén szólva még nem érzékeltem a magyar televíziózás tehetségkutató-történetében. Így most már érthető, miért hoztam fel a magyar rapszcénát, ugye.

Szóval ez a két srác elképesztően tehetséges, s talán jó lett volna, ha a produkciójuk alatt nem Gáspár Laciék diskurzusát kellett volna hallgatnunk, mert így nem ragadhatott senkit igazán magával az a flow, ami engem, amivel ez a formáció rendelkezik. Szerencsére az internet a barátunk és az is nagy szerencse, hogy a srácok rögzítettek már - nem túl magas minőségben - néhány felvételt a nagyközönség számára, amelyeknek nézettsége természetesen ugrásszerűen kezdett el az ég felé szárnyalni az elmúlt napokban.


Kövezzenek, kövezettek meg, ahogy végig pörgettem a világhálón fellelhető nótákat, azonnal Eminem, Detroit, meg a brooklyn-i gettó ugrott be. Még úgy is, hogy sosem jártam ott, sosem érezhettem és érthettem meg, hogy élnek az onnan, nevezzük nevén, nyomorból érkező emberek. Az erdélyi srácok munkássága gőzerővel árasztja ezt a nyomasztó hangulatot, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy tökéletesen le van fordítva - nem nyelvi szinten - magyarra. Mindezt úgy, hogy angolul szövegelnek, de ezt a stílust így kell csinálni, így lehet csak igazán hitelesen csinálni.


Szövegviláguk leginkább a kisemberek mindennapi nehézségeit állítja középpontba, de nagyon is érezhető bennük a személyes érintettség és ez ad igazán hitelt a sötét trekkeknek. Laskay Nimród és Filep Kund úgy állítja tükör elé az alsó tízezer fölött, de a felső nyolcszázezer alatti életszínvonalon tengődő társadalmi réteget, hogy rettentően kijózanító pofonként csattan az arcon. A versékben megjelenik a joint, a testvériség piedesztára emelése, a gazdagság távolról való szemlélése, szóval van itt minden, ami kell egy sztereotipikus rap életműhöz. Csakhogy amit a USNK csinál, az minden, csak nem snassz és nem olcsó áru.


Azt persze egyelőre nem tudhatjuk, hogy miként akarja majd őket megrágni és a szélesebb réteg számára is fogyaszthatóbb formátumban felöklendezni a divatot diktáló kereskedelmi média, mindenesetre én nagyon bízom benne, hogy a szcéna és azok az emberek, akiknek kell, most hozzám hasonlóan megtalálták maguknak a USNK-t. Srácok, ti meg szövegeljetek továbbra is szívből, mert ettől vagytok ti igazán frankók.

Címkék: Rap

Ezeket a cikkeket olvastad már?