Blogolj!
Magyar zenészek megható videóban mondanak köszönetet a járvány elleni küzdelemért

Magyar zenészek megható videóban mondanak köszönetet a járvány elleni küzdelemért

2020.03.28. | Zita

Pár napja látott napvilágot az összefogás himnusza, most pedig újra zenészek álltak össze és egy LGT dalban mondanak köszönetet mindazoknak, akik a koronavírus ellen minden egyes nap …

Tovább
A Bild tévedett, nem koronavírusos a Rammstein frontembere

A Bild tévedett, nem koronavírusos a Rammstein frontembere

Tovább
Elhunyt Bill Rieflin, a Ministry, az R.E.M., a King Crimson dobosa

Elhunyt Bill Rieflin, a Ministry, az R.E.M., a King Crimson dobosa

Tovább

FM84 - Atlas

2018.02.02.
Ragnar Volarus

A zenerajongók szívében mindig is különleges helyet foglalt el a 80-as évek zenéje. Az FM-84 lemeze úgy nosztalgikus, hogy közben egy igazi modern mestermunka.

Igazi virágkorát éri a synthwave hullám. Van köztük olyan darab, amit rögtön továbbnyomok amint meghallom, ám igazi kincseket is lehet találni. Ilyen például a The Midnight - Endless Summer vagy Michael Oakley - California című albuma. És ide tartozik bizony az Atlas is. Érdekes párhuzam Oakley és az FM-84, azaz Col Bennett között, hogy mindketten skót származásúak. 

A lemez nem árul zsákbamacskát, már a lemezborítón ott vannak a 80-as évekre jellemző neon színek, és az egész album az első másodperctől az utolsóig olyan, mintha legalább harminc éve írták volna. Jó értelemben. Bizonyítékként itt a második dal az Atlasról, a Running In The Night.

Nekem valahogy még ebben a taknyos és szürke februárban is az igazi nyarat hozza el. Az albumon 11 dal található, ebből hat színtiszta instrumentális és öt olyan, amihez valaki a hangját adja. És ez utóbbiak, a vokálos szerzemények adják a sava-borsát az egésznek. Ollie Wride tényleg olyan mint aki ottragadt még az elmúlt évezredben.

Egy másik igazi gyöngyszem a Let's Talk, aminek egész egyszerűen minden hangja a helyén van. Annyira tökéletes, hogy ezt hallgatva maga Don Johnson emeli le a Miami Vice-ot a polcról újranézésre.

Ha valaki nem kapott ennyitől sem ihletet arra, hogy próbát tegyen az egész albummal, azzal most teszek egy utolsó kísérletet. A filmélményekre koncentrálva. Mert a lenti videóban, Végtelen történet, Vissza a jövőbe, Elisabeth Shue és sokminden ami miatt jó volt megélni a 80-as éveket. Nagyon stimmel!

Szerencsére az egész album ingyen és bérmentve meghallgatható ide kattintva.

Címkék: Retro, Synthpop, Synthwave

Blake Shelton - Texoma Shore

2018.01.22.
Ragnar Volarus

Amerika egyik legnagyobb kedvence, a People magazin szerint 2017 legszexibb pasija, a Voice egyik mentora. Ismerjék meg a kiváló hangú Blake Shelton-t.

Tudom, hogy a country az Egyesült Államok "lakodalmas zenéje". Tehát ahogy Bunyós Pityut és Lagzi Lajcsit is csak maroknyian hallgatják Magyarországon kívül, úgy a country sem a világ kedvenc zenéje. Mégis miért hallgatom? Bevallom nem tetszik mostanában az európai popzene, a rock műfajában sem találni túl sok kiemelkedő darabot, így pótlékként kerestem valamit. De ennél többet találtam. Dallamos, ami a modern zenékre nem feltétlenül jellemző. 

Ráadásul valamiért meglepően sok érdekes, karakteres hangú zenészt és énekest találtam már elsőre is. Közülük is az elsők között Blake Sheltont, aki Amerikában roppant népszerű. Az 1976-ban született énekes egy szépségszalon tulajdonos anya és egy használtautó-kereskedő fiaként jött a világra, 12 évesen kezdett énekelni, gitározni pedig a nagybátyjától tanult. Három évvel később első dalát is megírta, 16 évesen pedig az első díj már ott csücsült a polcán. A középiskola után 17 évesen Nashville-be költözött, hogy énekes legyen. Erre 2001-ig kellett várnia, mikor megjelent első kislemeze az Austin, ami öt héten át vezette a country-slágerlistát és több mint 1 millió példányban fogyott. 

Innen pedig felgyorsultak az események, a 2017-ben kiadott Texoma Shore már a 11. albuma. Közben persze történt egy s más. Az amerikai Voice első szezonja óta ő az egyik mentor, és már hat győztes is az ő kezei közül került ki az eddigi 13 évadban. Számtalan zenei díjat nyert, 2014 óta az Oklahoma Hall of Fame tagja, 2010-ben a Grand Ole Opry szervezetbe is beválasztották. Már túl van két házasságon és két váláson, jelenleg abban a szerencsés helyzetben van, hogy Gwen Stefani-val él boldog párkapcsolatban, aki szintén a Voice egyik mentora. Az énekesnőről korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy countrydalt énekeljen, de Shelton egyik félkész szerzeményét már az ő hatására fejezte be, így adva volt, hogy ez kettejük közös produkciója legyen. 

Most pedig itt a Texoma Shore, amiben minden benne van, amiért Sheltont és a countryt szeretni lehet. Laza, kedves, vicces és szeretnivaló szövegek, dúdolható dallamok. Az első kislemez az I'll Name The Dogs pedig tényleg egy jól sikerült darab. 

Valamiért ez a műfaj azért jó, mert ugyan megmarad a farm, whisky és nők aranyháromszögben, de legrosszabb pillanatában is megmarad keserédesnek. Egy szakításról, csalódásról szóló dal közben sem nyúlunk a borotváért, ami kimondottan üdítő a mai depresszív popzenék mellett. Talán sokat a szememre vethetik mennyire igénytelen és egyszerű ez a zene. Én akkor is kitartok amellett, hogy inkább egy évig megállás nélkül ezt hallgatom, minthogy egyszer meg kelljen hallgatnom egy Pitbull, Justin Bieber vagy David Guetta albumot. Mert a countryban hangszereket használnak és saját hangjukon énekelnek. Ez pedig nem elhanyagolható szempont az én értékrendemben. 

Hölgyek pedig nézhetnek róla klipeket, elvégre Blake Shelton a People magazin szerint a 2017-es év legszexibb pasija. 

Ráadásul humorérzéke is van. A fenti címet ugyanis néhány éve a Voice másik mentora, a Maroon5 énekese, Adam Levine nyerte. Shelton erre az Igazából szerelem című film táblás stílusában üzent piszkálódva kollégájának.

Hé, Adam! Én vagyok, a legszexibb élő pasi. Emlékszel, amikor tiéd volt ez a cím? 2013-ban volt, egy igen zavaros időszakban. Az emberek megőrültek a Harlem Shake-ért, Justin Bieber majmát elkobozták, és valaki tényleg azt hitte rólad, hogy szexi vagy. De most engedd meg, hogy elmondjam, számomra te NEM vagy tökéletes. És most én vagyok a szexi!

Szóval ha egy kicsit nyitottak, tegyenek próbát ezzel a zenei stílussal. Blake Shelton mellett már ajánlottam Scotty McCreery-t is, de később visszatérek még további country előadókkal.

Címkék: Country, Country-Rock

Enigma - The Fall of a Rebel Angel

2018.01.19.
Ragnar Volarus

Sokáig nem hallatott magáról az Enigma. Olyan sokáig, hogy majdnem el is felejtettem őket. De egy véletlen szerencsére visszavezetett hozzájuk.

A mostani lemez előtt 2008-ban jelent meg tőlük új album, de a Seven Lives, Many Faces  óta bizony hosszú időn át nagy volt a csend. Ugyan 2009-ben megjelent egy 3CD-s Platinum Collection, de a válogatáslemez az mégsem ugyanaz. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mostani lemez már nem friss, egészen pontosan 2016 végén adták ki, de már 2015 közepén elkezdték beharangozni. Akkor egy darabig nézegettem, viszont nem érkezett új információ, így részemről feledésbe merült. Egészen addig, míg az elmúlt napokban a nagy videómegosztón hallgattam valamit, és a háttérben hagytam tovább zenélni. Egy idő után felcsendült a Return to Innocence, és rögvest rákerestem Michael Cretu legújabb anyagára.

Mit kell tudni az Enigmáról? Hogy egy zenei projekt, melyet Michael Cretu indított el 1990-ben. Az évek során több társszerző és vendégzenész is közreműködött, de a projekt egyetlen biztos és változatlan tagja Michael, a zeneszerző és producer. Sokáig szinte állandó szereplő volt exfelesége, Sandra (igen, a 80-as években ezen a néven a popzene világában tündöklő énekesnőről van szó), aki vokáljaival sokat adott hozzá a zenéhez. Sajnos az utolsó albumnál már nem hallhattuk őt. Nagy kár.

Az Enigma első lemeze még 1990 decemberében megjelent meg, és alapjaiban rengette meg a zenei világot. Az MCMXC a.D. (ami a kiadás évére utal) több mint 60 országban lett platinalemez. Sikerét elsősorban az első kislemeznek köszönhette, amely a Sadeness (Part 1) volt. A gregorián énekek és erotika keveredése a zenében igazi forradalmi új dolog volt, egyszerűen elvarázsolta az embereket.

Cretu nem egy kapkodó idegbeteg. Ez tisztán látszik már abból is, hogy 1990 óta alkot, de a legfrissebb lemez még csak a nyolcadik a sorban. Másrészt a Sadeness (Part 2) csak a mostani albumra készült el Anggun közreműködésével. Hogy lesz-e belőle akkora siker mint ez előzőből? Nem valószínű, nagyon más világot élünk (és van jobb dal is a lemezen). De ha valaki szereti az Enigmát, az biztosan nem fog csalódni.

Michael Cretu viszont zseni. Ami már a névválasztásnál is kiderül. Maga az "Enigma" szó is rejtélyt jelent, így nem meglepő hogy Cretu ezt a nevet választotta a projektnek. Az Enigmát még ma is nehéz zenei műfajba sorolni, hiszen több stílusjegy is megtalálható benne, ugyanakkor egyedülálló jelenség. Az erotika, női sóhajok, gregorián himnuszok, törzsi énekek furcsa elegye, művészien kidolgozott keverése nem mindennapi élményt nyújt. Egy új világot nyit meg előttünk. Minden albumon másra helyeződik a hangsúly, más a téma és a hangszerek, de mindegyikről elmondható, hogy egyfajta titokzatosság jellemzi, szinte arra késztetve a hallgatókat, hogy megfejtsék a rejtett üzeneteket.

Ami viszont a legzseniálisabb az Enigmában, hogy kortalan. Bármelyik albumukat bármikor meg lehet hallgatni, és ha valaki nem ismeri, akkor nehéz időben belőni, hogy mikor készülhetett. Persze Cretu is halad a korral és kísérletez, de soha nem a trendek határozták meg döntően a lemezeit. Az anyagait 10-20 év múlva is bármikor leemelhetjük a polcról, ugyanazt az élményt adják. Ezért is érdemes meghallgatni a Platinum Collectiont, ami ugye közel 20 évet ölel fel az Enigma életéből, de nem nagyon találni rajta olyan darabot, ami nem illeszkedik a stílushoz. Bár ez a kiadás is kicsit csalóka, hiszen az első cd-n szerepelnek a legnagyobb slágerek, a második lemez pedig tucatnyi remixet tartalmaz, ami maradjunk annyiban, változó minőségű. A harmadik cd ellenben egy nagyon érdekes darab. Ezt a lemezt Cretu The Lost Ones alcímmel látta el, és a dalok címe is csak annyi, hogy Lost One, Lost Two, és így tovább. Mint állította, ezek ötletek voltak, olyan dalok, amelyek végül nem kerültek fel egyik albumra sem, de kiválogatott párat, amiket megosztott a rajongókkal. Bátran kijelenthetem, egyik sem félkész, sőt.

De térjünk vissza a mostani lemezhez, amire oly sokat kellett várni. Megérte? A rajongóknak mindenképpen, hiszen ismét nem kell csalódniuk. Ha pedig valaki most találkozik először az Enigmával, akkor fogalmam sincs. Kár tagadni, ez a zene nem a nagy tömegeknek szól, nem divatos, nem trendi és senki olyan nem énekel vagy zenél rajta, akit manapság a modern zenében bálványoznának. Teszem hozzá, szerencsére. Az csak rontana az élményen.

De azt is el kell mondani, hogy ez egy kiemelkedő darabja Cretu eddigi életművének. Mindig is jellemző volt, hogy a trackek egymást követik, egységet alkotnak. Ha nem lennének külön elnevezve a számok, akár egy track is lehetne a teljes album ezúttal is. Mindenképp úgy érdemes hallgatni, hogy nem hallani szünetet a számok között, mert ez ismét tökéletesen összejött.

Ami az egész albumra jellemző, az pedig a nyugodtság, egyáltalán nem egy táncolásra ingerlő darab. A közreműködő énekesek mind kiválóan teljesítenek, AnggunMark JosherThe Die is Cast-ban nagyon jól szól, de az igazi gyomrost az Aquilo duó viszi be a záró dallal, az Amen-el. Ha van a Sadeness (Part 1) és a Return To Innocence mellett olyan dal, ami megérdemelné a kiemelt figyelmet, az mindenképpen az Amen. Egyszerűen zseniális!

Ha valaki pedig most hallgat életében először Enigmát, és véletlenül tetszik neki, akkor számára van egy rendkívül jó hírem. Simán meghallgathatja a többi lemezt, mert rögtön nyolc új kedvencet talált. Ámen!

Címkék: Downtempo, New Age

Csillag az égben - Dolores O'Riordan

2018.01.15.
Ragnar Volarus

46 éves korában Londonban váratlanul elhunyt Dolores O’Riordan, a Cranberries énekesnője. A jellegzetes hangú O’Riordan éppen stúdiómunkálatok miatt tartózkodott a brit fővárosban. A halál okáról viszont nincs bővebb információ.

Az 1971-ben Limmerickben született énekesnő 1990-ben hirdetés útján csatlakozott Noel és Mike Hogan-hoz az akkor még The Cranberry Saw Us néven futó együtteshez, amelyet hamarosan egyszerűen Cranberries-re változtattak. A zenekar öt nagylemezt adott ki (Everybody Else Is Doing It, So Why Can't We? (1993), No Need to Argue (1994), To the Faithful Departed (1996), Bury the Hatchet (1999), Wake Up and Smell the Coffee (2001)) 2002-ben egy Greatest Hits válogatást, majd 2003-ban szünetre vonult. A No Need to Argue 17 millió példányban kelt el, a '90-es évek egyik legnagyobb alternatív bandájává tette a The Cranberriest.

Legnagyobb slágerük a Zombie volt, de nem az egyetlen. O'Riordan különleges hangja és ír akcentusa által meghatározott dalokkal a The Cranberries óriási sikereket ért el az Atlanti-óceán mindkét oldalán, a Linger például bejutott az amerikai és ír top 10-es slágerek közé, az Egyesült Királyságban a top 14-be.

Dolores azonban a szünetben szólókarrierbe kezdett és két nagylemezt adott ki, amelyben szintén kapott a politikai kiállás is, csakúgy mint a Cranberries esetében. Az első önálló anyagot 2007-ben jelentette meg Are You Listening? címmel, melyről az Ordinary Day és a When We We're Young aratta a legnagyobb sikereket. O'Riordan természetesen turnézott is ezzel az albummal, de nem tisztázott betegség miatt félbeszakította azt 2007 novemberében.

A második szólólemez, a No Baggage 2009-ben jelent meg, erről a Cranberries is játszott dalokat, miután újjáalakult. Merthogy ebben az esztendőben ismét összeálltak, 2012-ben kiadták a Roses címet viselő lemezt, illetve 2017-ben egy akusztikus albumot a Something Else-t, ami után turnéra indultak. Ezt viszont félbe kellett szakítani O’Riordan állítólagos hátfájdalmai miatt. Utolsó koncertjüket május 20-án adták. 

Az énekesnőt 2014-ben bipoláris zavarral (mániás depresszió) diagnosztizálták. O’Riordan három gyermeket hagyott hátra.

Sajnos ez a jellegzetes hang már nem énekel nekünk újabb dalokat. Be kell érnünk a régiekkel.

Dolores O'Riordan   (1971. szeptember 6., Limerick, Írország - 2018. január 15., London, Anglia)

Jobb mint az eredeti? - Part1

2018.01.07.
Ragnar Volarus

Elsőként mindig az eredetit halljuk. Aztán születnek a feldolgozások, ma pedig itt a rengeteg cover. De nyújtanak olyan élvezetet mint az eredeti?

Elsőként vegyük Hannah Montana Miley Cyrus - Wrecking Ball című slágerét. Ami nem egy rosszul sikerült darab, több országban - többek közt nálunk is - első helyig jutott a toplistán. Ilyen az eredeti.

Természetesen nem kerülhette el a sorsát, számos énekes újragondolta, és elénekelte a maga módján. Lássunk néhányat. Elsőként a Boyce Avenue és Diamond White közös produkciójában.

Majd itt az angyali hangú Jasmine Thompson cover-je.

Ha már angyali hang, Madilyn Bailey se maradjon ki.

Néhány férfi is nekifutott, nem is hétköznapi módon. Itt van rögtön Eli Lieb.

De az Our Last Night feldolgozása sem utolsó. Csak most itt.

Nehéz választás. Ön szerint melyik a jobb?

Jobb mint az eredeti? - Part1

Szavazok

Passenger - The Boy Who Cried Wolf

2018.01.05.
Ragnar Volarus

Egy gyermek lelke egy felnőttben, aki egy hatalmas szabadtéri koncerten is képes intim atmoszférát teremteni. A hangja pedig igazán egyedi. Ez az ember az 1984. május 17.-én született Michael David Rosenberg, a 2003 és 2009 közt aktív Passenger frontembere.

Ekkor ugyan az együttes feloszlott, de mégsem, hiszen még ugyanabban az évben úgy döntött, azonos néven belevág szólókarrierjébe. Szintén 2009-et írtunk, mikor meg is jelentette első önálló albumát Wide Eyes Blind Love címmel, amelyet a következő évben még kettő követett - ebből az egyik csak limitáltan volt elérhető-, majd elérkezett a 2012-es esztendő. Ekkor született az a dal, amit mindenki hallott, mindenki ismer, csak talán nem tudja, hogy ezt a remekművet Michael David Rosenberg-nek köszönhetjük.

A Let Her Go pedig nem csupán az ismertséget hozta meg a brit zenésznek, hanem több díjat is besöpört vele, többek közt az Ivor Novello Awardsot. Azóta pedig ő az indie-folk szupersztárja, nem is véletlenül. Lemezein mindig olyan gyermeki csodálkozással énekli meg a világ szépségeit, hogy képtelenség nem szeretni mindezt. A hangszerelés egyszerű, teljesen akusztikus hangzás, de ehhez a zenéhez ez kell és ez tökéletes.

Most megjelent albuma, a The Boy Who Cried Wolf egy kicsit melankólikusabb lemez lett. Ne nagyon keressünk rajta olyan tempósabb szerzeményt, mint a legutóbbi, 2016-os Young As The Morning Old As The Sea kiadványon mondjuk az Anywhere. (Ezen az albumon még a Beautiful Birds is igazi telitalálat, bár számomra az egész lemez az.)

Mit érdemes még tudni erről a fickóról? Mondjuk akár azt is, hogy a Whispers II című albuma egész bevételét a brit UNICEF-nek ajánlotta fel. Vagy azt, hogy nem kísérletezik, nem vált elektromos gitárra, nem variálja a hangzást, mindig ugyanazt adja. Amit talán egyesek unalmasnak gondolhatnak. Viszont akkor, mikor az életünk rohan, mindig minden bizonytalan, akkor jól esik ha valami változatlan és állandó, ha valakitől azt kapjuk, amire számítunk. Nincs meglepetés. 

Michael ráadásul még mindig az a vidám utcazenész, akit nem vakított el a pompa és csillogás, nem a pénz érdekli - amit az UNICEF-es példa is bizonyít -, hiszen legutóbbi lemezét is élőben mutatta be a legnagyobb videómegosztón.

Ez ráadásul egy meglepetés, hiszen saját lemezkiadóján keresztül adta ki az anyagot, de ezzel a lemezzel el is köszön egy időre a rajongóktól. Pihenőre vonul. Addig be kell érnünk a régi dalokkal, amiket rongyosra hallgathatunk a visszatéréséig. Részemről ennek nincs akadálya. Bármilyen napszakban, bármilyen időben, bármelyik évszakban jöhet.

Képzavar/hangzavar - Scotty McCreery

2018.01.01.
Ragnar Volarus

Mi itt Európában nem nagyon hallgatjuk, nem tartjuk sokra a country zenét. Pedig érdemes lenne kicsit nyitottabbnak lennünk. Nem mondom, hogy igazi szakértője lettem ennek a műfajnak, de rajongója igen. És bátran kijelenthetem, van egy-két igencsak jó előadó a tengerentúlon.

Hogy én miképpen kerültem kapcsolatba a countryval? Egy filmben vagy sorozatban hallottam valami igazi fülbemászó dallamot amire rákerestem, majd tovább szörfölgettem a videómegosztón, és ekkor találtam rá Scotty McCreery-re. Aki valami döbbenetes hatással volt rám. Annyira nem passzolt egymáshoz az előadó és a hozzá tartozó hang. A srác 1993 októberében született, a klip amit láttam tőle 2011-es, tehát 18 éves volt akkoriban. Megjelent a kölyökgólya fejű Scotty, és valami olyan hang jött ki a torkán, amitől tényleg leesett az állam. De nem magyarázom, inkább megmutatom miről is írok.

Az Egyesült Államok az American Idol nevű tehetségkutató 10. évadában fedezte fel magának a fiút. Egészen a fináléig jutott, ahol a döntőben Lauren Alaina volt az ellenfele. Mindketten pimaszul fiatalok voltak ekkor, Lauren 16, Scotty pedig éppen a műsor vége felé töltötte a 17-et. A döntőt végül az észak-karolinai fiú nyerte, ezzel máig ő a legfiatalabb férfi győztes, és Jordin Sparks mögött a második legfiatalabb aki az American Idol győztese lett. A "koronázási dala" pedig a I Love You This Big volt amit gyorsan ki is adtak, majd rövidesen első lemezszerződését is megkapta és 2011. augusztusában meg is jelent a Clear as Day.

Azóta eltelt öt év. Scotty kiadott két újabb albumot, ebből az egyik egy karácsonyi lemez a Christmas with Scotty McCreery, majd 2013-ban a See You Tonight következett.

Idén, 2018-ban pedig érkezik a Seasons Change, amiről az első kislemez már megjelent, Five More Minutes címmel, amit a közelmúltban elhunyt nagyapjának írt. Én várom a lemezt. Most pedig hallgassák meg mit változott az elmúlt években a hangja. Semmit. Vagy ha mégis, akkor csak jobb lett. 

Végezetül itt a bizonyíték, hogy élőben is így szól. A Five More Minutes élőben.

Jó, jobb, Perfect!

2017.12.26.
Ragnar Volarus

Van úgy, hogy egy feldolgozás jobban sikerül mint az eredeti. Nem sűrűn, de előfordul. Itt most nem arra gondolok, hogy Justin Bieber pofátlanul "beleénekelt" a Despacito-ba, mert attól inkább jelentősen csökkent az élvezeti érték. 

Ed Sheeran viszont csavart egyet a dolgon. Legutóbbi albumán van egy dal, a Perfect, ami címéhez hűen egy káprázatosan jól sikerült darab. 

Az utóbbi évtizedekben már kiderült, hogy az az igazi csúcs a zeneiparban, ha valaki karácsonykor vezeti a listát, hiszen ilyenkor jelentősen megnő a zenefogyasztás. Sokan éppen ezért ilyenkorra időzítik az új album megjelenését, legerősebb slágerüket is ilyenkor dobják piacra. Persze bezavarnak a visszatérő karácsonyi örökzöldek is. 

Ed Sheeran idén azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ő szeretné vezetni a slágerlistát karácsonykor. Az angol énekes év elején megjelent lemezén a Shape of You című dal tucatnyi rekordot megdöntött, ám ennyivel nem érte be 2017-re. 

A Perfect fenti videóklipje ősszel kezdte meg támadását a zenecsatornákon és az internetes videómegosztón. Jelenleg 380 millió megtekintés felett jár. Ám néhány hete - nehogy véletlenül valahol ne hallják - egy duett verzió is született a dalból, Beyonce közreműködésével. Ennek köszönhetően december közepén a Perfect máris a slágerlisták élére ugrott Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is. 

Igen ám, de karácsonyig még volt hátra egy kis idő, és valahogy ott kellett tartani a dalt az első helyen. Ekkor kezdte meg Ed Sheeran az egész pályás letámadást. Készített egy harmadik verziót is, Andrea Bocellivel

Ezzel pedig elérte célját, a Perfect végzett a brit slágerlista élén. A 26 éves angol srác lábai előtt hever a zenei világ.  

Ám bármily hihetetlen, itt még nincs vége a történetnek. Karácsony ide, karácsony oda, Sheeran legnagyobb ellenfele a versenyben Eminem volt. Az amerikai repper az ünnepekre időzítette új albuma megjelenését, és a River című szám lett végül a második a briteknél. De ezt a dal valakivel közreműködve adja elő Eminem. Kitalálják kivel? Naná! Ed Sheeran-el. 

Így idén a slágerlista első és második helyén is olvashatjuk a nevét. Ilyen legutóbb 1984-ben fordult elő. Akkor a George Michael fémjelezte Wham! és a Last Christmas lett a második, míg az első a Do They Know It's Christmas a Band Aid-től, amiben szintén szerepelt George Michael. Amúgy idén pont a Last Christmas lett a harmadik Ed Sheeran, valamint Eminem és Ed Sheeran mögött. 

A Perfect egyébként egy tényleg nagyon jól sikerült dal. Az eredeti remek, a Beyonce-duett nélkül tudnék élni, a Bocelli-féle verzió viszont tényleg hoz valami újat. Így lett talán egy jó dalból, perfekt.

Címkék: Karácsony

The Pogues feat. Kirsty MacColl - Fairytale of New York

2017.12.22.
Ragnar Volarus

Tizenhét éve történt, hogy az egyik legnépszerűbb karácsonyi dal női előadója, Kirsty MacColl elhunyt. Melyik ez a dal? Hát a Fairytale of New York, amit a The Pogues adott elő az említett énekesnővel. A dal nálunk nem annyira kedvelt és ismert, külföldön ellenben nincs nélküle karácsony, és számtalan feldolgozása is született.

A The Pogues egy kelta punkot játszó londoni zenekar, amely 1982-ben alakult. A banda első frontembere Shane MacGowan volt, de 1991-ben alkoholproblémái miatt kénytelen volt elhagyni a zenekart. Az új énekes Joe Strummer, majd Spider Stacy lett. A The Pogues 1996-ban feloszlott, de az együttes - benne MacGowannel -, 2001-ben ismét összeállt egy karácsonyi túrára, majd 2004 decemberében kilenc koncertet adott az Egyesült Királyságban és Írországban. Az együttes azóta aktív, felléptek többek között a Sziget Fesztiválon is. MacGowan életét sajnos végig jellemezte az alkoholizmus, egészségi állapota mostanra nagyon megromlott, tolószékbe is kényszerült. 

Shane MacGowan

Kirsty MacColl egy táncosnő, Jean Newlove és egy ismert folkénekes, Ewan MacColl gyermekeként született 1959 októberben, de mire világra jött, az apja már rég elhagyta az anyját egy másik nő miatt. Kirsty tehát csonka családban nőtt fel, anyjuk egyedül nevelte őt és testvérét, Hamisht. Még húsz éves sem volt, amikor háttérénekesként bekerült a Drug Addix punkzenekarba, akikkel egy EP-n is szerepelt. Itt fedezte fel őt a Stiff Records és szerződést ajánlottak neki. Egy év sem telt el a felfedezés után, amikor megjelent Kirsty MacColl legelső kislemeze, a They Don't Know. 1985-ben hozzáment Steve Lillywhite zenei producerhez, aki összesen hat Grammy-díjat zsebelt be az évek során, 2006-ban például az év producerének választották. 

Kirsty MacColl ezután sorra adta ki albumait, 1989-ben a Kite, az 1991-es Electric Landlady albumot még férjével, de a következő nagylemez, az 1993-as Titanic Days már Lillywhite nélkül jelent meg, és máig igazi válós-szakítós lemezként jegyzik, hiszen épp abban az időszakban született, amikor MacColl és Lillywhite házassága már az utolsókat rúgta.

A zenészkollégák és a kritikusok elismerő szavai ellenére a Kirsty MacColl-lemezek nem fogytak túl jól. MacColl sikertelenségét a vele duettet éneklő Pogues-frontember, Shane MacGowan sem értette, szerinte mindene megvolt ahhoz, hogy menő és felkapott énekesnő legyen: tehetséges, szenvedélyes és talpraesett volt, ráadásul jól nézett ki. Magát MacCollt is frusztrálta, hogy képtelen kereskedelmileg is sikeres előadóvá érni, ezért egy időben komolyan is kacérkodott a gondolattal, hogy felhagyjon a zenéléssel. Ám végül nem futamodott meg, és hosszú kihagyás után ugyan, de 2000 márciusában előrukkolt a Tropical Brainstorm című albummal, amiről akkor még nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó lemeze is egyben.

Kirsty ekkor utazott fiaival és a válása után megismert párjával, James Knight-al a Mexikóhoz tartozó Cozumel szigetére, hogy a munkát kipihenje. A sziget igazi búvárparadicsom, ahová az énekesnő azért hozta el a gyermekeit, hogy megismertesse velük a hobbiját. 2000. december 18-án MacColl a gyermekeivel és egy tapasztalt merülésvezetővel látott neki a víz alatti kalandnak.

Csodálatos volt, rengeteg mindent láttunk. Aztán feljöttünk. Én értem fel elsőként, majd azt hallottam, hogy Iván, a vezetőnk azt kiáltja, hogy ‘vigyázz!’. Megfordultam, és láttam, hogy egy motorcsónak száguld egyenesen felénk

– mesélte évekkel később a kisebbik fiú, Louis Lillywhite. Közben az énekesnő is észrevette a motorcsónakot, ami egyenesen a nagyobbik gyermeke, Jamie felé tartott, ezért gyorsan ellökte őt az útjából. Ez volt Kirsty MacColl az életében az utolsó tett: az életét adta azért, hogy megmentse a fiát. Jamie végül néhány kisebb fej- és bordasérülésekkel megúszta az esetet, az anyja azonban azonnal életét vesztette. A gyerekek az anyjuk vérében úszva próbálták megtalálni őt, mielőtt megpillantották a holttestet néhány méterre tőlük, arccal lefelé.

Azóta több emlékkoncertet adtak a tiszteletére, 2001-ben pedig egy padot helyeztek el a londoni Soho Square déli bejáratánál. Így állítva emléket neki, hiszen egyik dalában ezt énekelte: "One day I'll be waiting there / No empty bench in Soho Square". Rajongói azóta is minden a születésnapjához (október 10.) legközelebb eső vasárnapon összegyűlnek itt rá emlékezve. 

Az album, amin az említett karácsonyi dal, a Fairytale of New New York is szerepel, 1987-ben jelent meg If I Should Fall from Grace with God címmel. A kislemezen is kiadott Kirsty MacColl-Shane MacGowan duett a karácsonyi csúcsszezonban első helyre került az ír, másodikra a brit listán. A VH1 UK 2004-es, 2005-ös és 2006-os felmérésén is a legjobb karácsonyi dalnak választották. Beszavazták a 27 legjobb dal közé is, amely nem vezette a brit slágerlistát. 

Íme az eredeti:

Tény, hogy a szöveg alapján nem az igazi meghitt és szeretetteljes dal, mégis van benne valami. Pedig a  "you scumbag, you maggot, you cheap lousy faggot", ami szabad fordításban annyit tesz, hogy "te gennyzsák, te féreg, te ócska, aljas köcsög" tényleg nem túl ünnepi. Ráadásul a sértésekre hasonló hangnemben válaszol Shane MacGowan is. A BBC 1-es csatornája 2007-ben ki is törölte a számból a trágárságokat. Ennek ellenére a dal annyira népszerű, hogy talán könnyebb felsorolni azokat, akik még nem énekelték el. 

De például Ronan Keating és a Once című musical szereplői megtették:

Aztán itt van az egyik legfrissebb, amit Ed Sheeran adott elő Anne-Marie-val:

Itt pedig talán az egyik utolsó, amit maga Shane MacGowan énekel egy párizsi koncerten Ella Finer-el 2012-ben.

És ez csak tényleg néhány példa. Ha kíváncsiak, írják be a népszerű videómegosztó keresőmezőjébe: Fairytale of New York. Elárulom: kb. 1640000 találat. 

Címkék: Karácsony

Kim Wilde - Wilde Winter Songbook

2017.12.20.
Ragnar Volarus

Hamarosan itt a karácsony, és az unalomig ismételt dalok. Most próbálok néhány alternatívát kínálni különböző stílusokban az ünnepi hangulat megteremtéséhez.

Kim Wilde nem ma kezdte zenei karrierjét, hanem még 1980-ban, és bár manapság már nem annyira aktív, azért néhány éve (2013-ban, majd 2015-ben egy Deluxe verzióban is kiadták ezt az albumot) még összehozott egy karácsonyi lemezt. Ami egyáltalán nem baj, hiszen a hangja még mindig adott ahhoz, hogy igazán kellemes perceket okozzon. Ráadásul az albumon található 12 dal között alig van igazi klasszikus, tehát ha valakinek kicsit elege van a tradicionális karácsonyi szerzeményekből, akkor ne habozzon, mert Kim így is maradandót alkotott. Sőt, ha valakinek bejön a nosztalgiafaktor, akkor elárulom, hogy Rick Astley és Nik Kershaw is közreműködik az albumon. Előbbi például így:

Ez persze rossz példa arra, hogy nem a klasszikus dalok csendülnek fel. Éppen ezért itt egy másik szerzemény, ami szintén ezen a lemezen található, és nem a Csendes éj vagy a Fehér Karácsony. (Bár teszem hozzá, ezekkel sincs semmi baj, mielőtt bárki rossz néven venné.) Viszont annyira tökéletes és nyugodt ballada, Kim szinte angyali hangjával, hogy máris bearanyozza az ünnepet.

A lassú dallamok mellett persze akad némileg tempósabb darab is, de ne tessék valami speedmetal darabra gondolni. Viszont arra tökéletesen alkalmas például a Hey Mr. Snowman, hogy kellemesen dülöngélve díszíthessük a fát. És itt a dülöngélést nem a tojáslikőr okozza, hanem a táncra és mozgásra ingerlő ütemek.

A záródarab a lemezen a hajdanán Mel&Kim által előadott Rockin' Around the Christmas Tree, de ezúttal Nik Kershaw a partner és némileg át is lett hangszerelve a dal, de ez nem áll neki rosszul. Sőt, biztosan lesz akiknek jobban is tetszik mint az eredeti. 

Persze még berakhatnánk ide a többi dalt is a lemezről, mert a Hope, a Winter Song vagy a New Life is maga a varázs, és szerencsére a videómegosztón meghallgatható szinte az egész anyag. Talán nem nagy túlzás azt állítani, hogy Kim Wilde 2013-as visszatérése az egyik legüdítőbb és legjobban sikerült karácsonyi lemezt hozta el nekünk az elmúlt jónéhány évben. Kattintsanak ide, és máris Kim videócsatornáján találhatják magukat, ahol ezt saját fülükkel is megtapasztalhatják.

Címkék: Karácsony

Ezeket a cikkeket olvastad már?