3841 főre nőtt a beazonosított fertőzöttek száma
Elhunyt újabb 8 krónikus beteg, ezzel 517 főre emelkedett az elhunytak száma.
Blogolj!

Viza - Aria

Dorogi László

Amióta felfedeztem magamnak a - talán - legnépszerűbb zenei streaming szolgáltatót (a nevét szándékosan nem írom le, nehogy a végén még ingyen reklámmal vádoljanak meg), sikerült kicsit újra visszatérnem kamaszkoromhoz. Legalább is abban az értelemeben, hogy azóta újra rengeteg zenét hallgatok, s ebből adódóan, időről időre új bandák és lemezek után kell kutatnom, hogy ne unjak rá a banánra.

A Heti felfedezés funkciónak köszönhetően az új impulzusok keresése viszonylag egyszerű, itt a korábban hallgatott muzsikák alapján az algoritmus olyan lejátszási listákat kreál a felhasználónak hétről hétre, amelyek jó eséllyel ütköznek a személyes preferenciákkal és ízléssel és szerencsés esetben meg is történik az ősrobbanás.

Nálam erre a fantasztikus fizikai interakcióra a Viza névre hallgató Los Angeles-i zenekar Midnight Hour című muzsikájánál került sor, ezért gyorsan fel is csaptam a virtuális lejátszómra a komplett virtuális korongot. Hogy mi történt? Egy egészen szürreális utazáson vettem részt. Az Orient Expressz tonnányi súlyának a Never Feel szene bődületes löketet ad, de a masina zöreje nem kertel: ez egy sötét utazás lesz. A System of a Downos szájíz nem véletlen, az örmény kulturális gyökerek a Vizában is felfedezhetők, ráadásul akad olyan korong a diszkográfiájukban, amelynek a System semmi sem összetéveszthető hangja, Serj Tankian volt a producere.

A csattogó szerelvények nem kábítanak egy másik, szebb világba történő érkezéssel. A súlyos kocsik vezette út csak annak a világnak a csodáit tárja fel, amiben élünk - legyen az olykor bármilyen csúf és rémisztő. És ha nem vigyázunk, akkor bizony gondolataink futóhomokjának rabságába esünk és ott fulladunk meg. Szerencsére a Quicksand vége előtt először sír fel úgy igazán a gitár egy szóló erejéig, majd a Midnight Hour keleties dallamai ringatnak tovább.

A Vanishednél aztán felbukkan egy közel-keleti drogdíler és megkapjuk az ópiátokat, pusztító erővel durran az agyba a teljes kábulat és ha nem vagyunk résen, akkor a saját hullánkat látjuk majd a krimi regények lapjain. Ott aztán már jöhet bármilyen Poirot, csak a halál beálltának időpontját tudja majd megállapítani.

Mire befutunk Szibériába - ez a vasút tényleg egészen szürreális helyekre repít -, Viktor (Viktor`s Vanguard) már csak ránk vár, hogy megszabaduljon minden kínzó tehertől, ami a lelkét nyomja. Itt érkezünk meg a képzeletbeli utazás csúcspontjához. A The Girl That Doesn`t Exist a modern zenei ízlés követelményeinek cseppet sem felel meg, bájával, keserű gyönyörűségével mégis megragad és megráz. Bár van egy kis Eurovíziós-dal utóérzete, de személy szerint mindig is szerettem azokat a muzsikákat az egyébként általam nem sokra tartott "dalfesztiválon", amelyekben megbújik a képviselt nemzet népi muzsikájának öröksége. A háromnegyedes lüktetés csendben el is ringat és úgy érezzük nincs többé félnivalónk. De mitől is? Az élettől, vagy a haláltól?

Egy erőltetett menet (Forward March) és az Orient Expresszről hirtelen egy lakatlan sziget homokos partján fekve találjuk magunkat (Beneath the Weaves). Hajótörést szenvedtünk egy vonaton - ehhez kell csak az igazán hatalmas pech... Delíriumunkból ébredezve hamarosan búcsút kell intenünk az utazásnak, C`est La Vie!

A katarzis egyértelműen egy tijuanai sikátorban ér utol minket (Alley in Tijuana), itt az utca törvénye diktál, a drogok birodalmából nehéz szabadulni, jön az aranylövés, de a Take Over the World egy kicsit még a csúcson hagy, mielőtt végleg visszazuhannánk a valóságba. Az Aria - és egyébként a Viza összes alkotása -  könnyed szálakkal szövi egésszé a különleges stílusegyveleget, a vagon egyik ablakából a feszített metálos dobok integetnek, a másikból már a keserédes keleties dallamok kacsintanak vissza. Aria pedig csalfa szeretőként indul tovább. Hatása szédítő, pedig már nem is vagyunk a vonaton és lassan-lassan rájövünk, hogy az Orient Expressz gyilkossága tulajdonképpen maga az élet.

Az Aria hétköznapi fájdalmaink protézise. A szervezetbe épül, ordít, sír és ironizál helyettünk. Röpke 36 perces játékideje alatt intenzíven sűríti magába a születéstől a halálig taposott mókuskerék mozgatása közben szerzett levetkőzhetetlen kínokat és élvezeteket. Ám ezeket nem teherként nyomja a vállakra, a gyomorba, az elmére, inkább feloldja azokat, hogy könnyebb legyen megemészteni. Ettől persze sokkal nehezebb hajtani a kereket, mégis kellemes a fáradtság, ahogy tapossuk, hiszen innen tudjuk: élünk.

https://zenefuleidnek.blogstar.hu/./pages/zenefuleidnek/contents/blog/93505/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?