Blogolj!

Pély Barna: Amikor kimondod, hogy vége, akkor érzed igazán mennyire fáj

Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk második részében tanári és zenei hitvallásáról, magáról a zenélésről, a Blue Heart készítési folyamatáról beszélgettünk, de szóba került a United és egy meghatározó angliai út is. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

A tanításnál hagytuk abba legutóbb. A tanárként szerzett tapasztalataidat fel tudod használni előadóként?

Igen, mert ad egy olyan alapvető nyitottságot, amivel könnyebben tudok kommunikálni a közönséggel. Tanítás közben le kell győznöd az egódat. Én mindig próbálok úgy tanítani, hogy a diák jól érezze magát és közben át tudjam adni az információt. Vannak persze olyan napok, amikor nincs kedved tanítani, de akkor a diák sem akarja meghallani, amit mondasz. Ebben az esetben át kell menni egy olyan szigorú rendszerbe, ami számomra összeegyeztethetetlen a zenéléssel.

Mert nekem a zenélés a szabadságról és arról szól, hogy minél inkább önmagad legyél és emiatt mások is elkezdik jól érezni magukat. Attól az önismereti katarzistól, amit átélsz. Ugyanezt érzem a színpadon a közönséggel kapcsolatban is.

Januárban jelent meg a Blue Heart című lemezed, amelynek különlegessége, hogy teljesen egyedül raktad össze. A koncerteken is egyedül lépsz fel, pedig korábban elég nehéz lett volna elképzelni egy zenekar nélkül. Miért alakult így?

Ennek több összetevője van.

Sokáig olyan egyéniség voltam, aki nagyon szeretett alkalmazkodni a barátaihoz, zenésztársaihoz és abban a tévhitben éltem, hogy milyen jófej vagyok emiatt.

Erre szokták azt mondani, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ilyen hozzáállással zenekarban zenélni olyan, mint egy baráti, vagy egy szerelmi kapcsolat.

Ha állandóan a másikat emeled piedesztálra, akkor előbb-utóbb elvész belőled valami és gyakorlatilag az egész kapcsolat, az egész közösség megbomolhat azért, mert nem tudod azt, hogy ki vagy. És ezt főleg te magad nem tudod.

Ez a fajta önismereti ébredés úgy ütött vissza nálam, hogy elkezdtem lázadni minden ellen. Nem tetszett semmi, amit mások akarnak csinálni, ha pedig nem csinálták meg azt, amit én végig szerettem volna vinni, akkor egyből azt mondtam, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Így már nem lehet együtt dolgozni, és a végére olyan sok ilyen szituáció alakult ki, hogy rájöttem arra, mindent egyedül csinálok, mert mindent egyedül akarok csinálni. És akkor feltettem magamnak a kérdést: miért nem vagyok egyedül? Miért nem járom a saját utamat?

Fotó: Szupkai Gábor

Pontosítsunk egy kicsit: ez a benned zajló folyamat vezetett a United feloszlásához is?

A United-nél mindig is demokrácia volt, de ez már nem működött számomra. Volt egy pont, ahol fel kellett állnom és ki kellett mondanom, hogy be akarom fejezni. Ezek komoly, mély sebek. Nyilvánvalóan az utolsó pillanatig azt hiszed, hogy ez a folyamat megváltoztatható, vagy visszafordítható, de abban a pillanatban, ahogy kimondod a válást, akkor érzed meg, hogy mennyire fáj. Ugyanakkor, nekem személy szerint sokkal jobb lett zenészként. Nagyon sok olyan dolgot nem tudtam kipróbálni és megvalósítani a közösségi zenélésben, amit most szóló előadóként meg tudok tenni akár már közösségben is. Nem tudtam például olyan sebességgel haladni a munkafolyamatokkal, mint ahogy azt elképzeltem, mert egy zenekarban mindig mindenkit meg kell kérdezni, hogy ez így jó lesz-e, vagy az úgy jó lesz-e. Amíg zenekari körülmények között megírtunk tíz számot, addig egyedül elkészülök ötvennel, hangszereléssel együtt. Közben pedig fejlődök és megyek előre.

Beszéljünk egy kicsit a Blue Heartról. Amikor meghallgattam az albumot és amikor hallottam a dalokat a lemezbemutató koncerteden, folyamatosan arra gondoltam, hogy van bennük valamilyen jellegzetes “Amerika” érzés. Volt valamilyen konkrét inspirációd, vagy valamilyen külső hatás, ami miatt ez a lemez ilyen lett, vagy egészen egyszerűen csak így fejeződtek ki azok a lelki folyamatok, amelyekről már korábban beszéltél?

Gyerekkorom óta kerestem a hozzám leginkább passzoló stílust és mindig kérdezgettem apámat, hogy ez a dal vagy az a dal éppen milyen, ő meg mindig csak annyit mondott rá, hogy valamiféle jazz. Nagyon hamar kiderült, hogy igazából a bluesról van szó, de ez akkor vált teljesen világossá számomra, amikor 16 évesen kimentem Camebridge-be két hétre angolt tanulni. Akkor még borzasztóan nagy volt a kulturális különbség Magyarország és Anglia között, 1992-t írtunk. Ott minden sarkon állt egy kocsma, mindenhonnan nagyon durva élő zene szólt, minden utcában volt egy kis lemezbolt, miközben nálunk akkor nyílt meg például az első a Duna Plázában. Inkább nem ettem, csak hogy minden pénzemet blues válogatás CD-kre költhessem, amelyeknek még se híre, se hamva nem volt Magyarországon. Majdnem vennem kellett egy másik bőröndöt, hogy haza tudjam hozni a hatalmas pakkot. Akkor jöttem rá, hogy igen, én blues zenész vagyok. Hülyén hangzik ez egy újpalotai lakótelepi gyerek szájából, de így volt.

Zenész körökben úgy tartják, hogy ezt a műfajt csak angol nyelven lehet igazán autentikusan művelni. Szerinted is így van?

Azt tudom mondani, hogy könnyebb egy olyan blues-zenésznek, aki mondjuk Texasban él, de az sem igaz, hogy minden texasi tud ilyen zenét csinálni. Van most egy nagyon erős vonal külföldön, amit egyszerűen new-bluesnak neveztek el, ez a műfaj mára már az elektronikus zenét keveri a blues-zal. Na már most nyilvánvalóan ebben is angol nyelven lehet igazán érvényesülni, de már régen vége azoknak az időknek, amikor arról beszéltünk, hogy ha nem vagy angol anyanyelvű, akkor meg sem hallgatnak tőled egy blues dalt.

Fotó: Szupkai Gábor

Mit szeretsz a legjobban a Blue Heartban?

Én a közönséget a zenekar tagjaként fogom fel. Van egy “érzelmi tér” bennem előadás közben, ami az én fejemben létezik és vagy belehajlítom a közönséget a saját terembe, vagy én hajlok át az ő terükbe egy koncertem alatt.

Az az érzelmi és dinamikai spektrum, ami bennem létezik a közönség energiáival találkozva hozza meg a vágyott katarzisélményt. Ezt hangfelvételen csak akkor lehet megcsinálni, ha nagyon rákattan a közönség a dalokra, és ez az első lemez évek óta, amit még én is meg tudok hallgatni egymás után négyszer-ötször is.

Ez nagyon ritka nálam, mert mindig én vagyok az első, aki megunja. Ezek miatt a dolgok miatt gondolom azt hallgatói szemszögből, hogy ez egy nagyon jó lemez lett.

A Pély Barnával készült interjú első részét ITT olvashatják el.

https://zenefuleidnek.blogstar.hu/./pages/zenefuleidnek/contents/blog/73760/pics/lead_800x600.jpg
Blues,interjú,Jazz,Pély Barna
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?