Blogolj!

Pély Barna: Hiába tehetséges egy előadó, ha rosszul menedzselik a produkciót

Dorogi László

Egy ország ismerte meg a nevét a kétezres évek elején a Megasztár zsűritagjaként, pedig nem akkor tűnt fel először a televízió képernyőjén. 1998-ban megnyerte a TV2 Kifutó című tehetségkutató műsorát, 2000-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán, ezalatt 1999-ben megalapította a United zenekart. Hat év alatt négy nagylemezt adott ki és olyan slágereket írt meg, mint a Hófehér jaguár, a Keserű méz, vagy a Végső vallomás. 2019 januárjában jelent meg második szólólemeze Blue Heart címmel, és életében először egyedül zenél. A Pély Barnával készült két részes interjúnk első részében a zenélésről, a tehetségkutató műsorokról, valamint a tanításról beszélgettünk. Blogstar-interjú.

Fotó: Szupkai Gábor

Talán kevesen emlékeznek rá, de már a kilencvenes évek végén feltűntél a tv-képernyőkön. A Kifutó volt a magyar kereskedelmi televíziózás első kísérlete az énekes tehetségkutató műfaj meghonosítására, de a tehetségkutatók alfájának mégis a Megasztár nevezhető. Hogy jutottál el a színpadról a zsűriszékbe?

Azt tudni kell rólam, hogy sosem voltam igazán médiacentrikus személyiség. A Kifutót sokkal inkább gondoltam amolyan “menő” karaoke versenynek, mint “komolyabb” zenei megmérettetésnek. Tulajdonképpen csak azért jelentkeztem a műsorba, mert édesanyám nagyon szeretett volna látni a tévében, ami végül össze is jött (nevet). A Kifutó 1998-ban, a Megasztár pedig 2004-ben indult, de a két műsor között eltelt hat év elképesztően meghatározó részét képezte az életem alakulásának. Az egy nagyon tevékeny időszak volt, amit nagyon szerettem. Akkoriban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre jártam, 2000-ben diplomáztam le, de alighogy kiléptem az iskolapadból, máris tanítani kezdtem. Közben elindítottuk a Unitedet, hat év alatt négy nagylemezt adtunk ki és gyakorlatilag pillanatok alatt kezdődött el a teljes felnőtt életem.

Nagyon úgy tűnik, hogy alaposan megtervezted és tudatosan építetted fel a karrieredet. Tényleg így volt?

Mondhatnám azt, hogy tervszerű volt, de igazából szerencsés alkatnak vallom magam. Mindig történtek velem olyan dolgok, amelyek éppen abba az irányba terelték az életemet, amerre haladnia kellett.

Nyilván minden ember életében vannak mélypontok, akár érzelmileg, akár anyagilag, de a sikeres embert az választja el a kevésbé sikerestől, hogy képes megtalálni a kiutat azokból a nehéz szituációkból, amelyek esetleg visszaránthatják, vagy akár depresszióba is sodorhatják.

Akkor másképpen kérdezem: mindig zenész akartál lenni?

Persze, gyerekkorom óta készültem arra, hogy zenész leszek. Szerencsére ebben a családom mindig támogatott, ugyanakkor szerették volna, ha szerzek egy hétköznapi szakmát is.

Fotó: Szupkai Gábor

És volt ilyen opció?

Próbálkoztam. Felvételiztem angol szakra a Pázmányra, de nem sikerült. Aztán jártam egy évig teológiára is, mert a kereszténység filozófiai háttere mindig is érdekelt, de onnan is kimaradtam. Ekkor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy zenész leszek és mire felvételt nyertem a Zeneművészetire, kis túlzással már profi zenésznek is mondhattam magam.

Térjünk vissza még egy kicsit a Megasztárra. Mi volt a műsor népszerűségének kulcsa? Miért ültette le a fél országot a televíziók elé?

Kicsit távolabbról futnék neki a kérdés megválaszolásának. Többfajta tehetségkutató rendszer létezik, nálunk, Magyarországon azt gondolom, hogy az énekes tehetségkutató tv műsorok alapja a Táncdalfesztivál volt, majd később a “Ki mit tud”. A Táncdalfesztiválon igazából a dalok és a zeneszerzők versenyeztek az előadók segítségével, Szenes Iván például egyszer azt mondta Koós Jánosról, hogy ő volt a legjobb versenylova, ez akkor így működött. A “Ki mit tud?”-nál már jobban előtérbe került az előadók tehetsége. A rendszerváltással aztán felbomlott ez az úgynevezett ősi rendszer, megszűnt a Hungaroton, amely egyeduralkodónak számított könnyűzenei berkekben, mint kiadó.

Ezért elindult egy szabad verseny a tehetségek felkutatásáért és ennek a szabad versenynek lett az egyik ága a Megasztár. Az ilyen típusú műsorok külföldön már jóval régebben sikerrel futottak, de egy a magyarnál sokkal nagyobb piacon. A Megasztár éppen ezért tudott ennyire sikeres lenni, mert egészen egyszerűen hiánypótló cikk volt.

A hazai popszakma addig nem ismerte a fiatal tehetségeket, mert nem is volt olyan fórum, ahol megismerhette volna, viszont addigra a kereskedelmi televízióknál kialakult egy olyan infrastruktúra, ami már elbírt egy ilyen produkciót.

Fotó: Szupkai Gábor

Azóta nagyot változott a világ, ma már a tehetségkutató műsorok sem feltétlenül a tehetségek felkutatásáról szólnak…

Az első kettő-három Megasztár azért “üthetett be” sokkal jobban, mint a most futó tehetségkutatók, mert akkor még nagyobb mennyiségű előadó is elhelyezhető volt a piacon. Már akkor is nehezen, de elhelyezhető volt. Ma viszont már olyan mennyiségű előadó van, hogy nem is szólhat a potenciális előadókról egy ilyen műsor.

A képlet egyszerű, a televízióknak show-t kell csinálni, tévéműsort kell gyártani. Ma már teljes egészében erről és az eladható reklámmennyiségről szólnak a tehetségkutató műsorok.

Amivel egyébként semmi probléma nincsen, csak így az előadó nyilvánvalóan hátrébb került az ipari táplálékláncon. Ezt a néző is érzékeli, ő is látja, hogy sokkal inkább szól a műsor arról, hogyan szólogatnak be például egymásnak a zsűritagok, mint arról, hogy ki hogyan énekel, vagy mi az, ami miatt ő zenész és énekes szeretne lenni. A másik oka a változásnak pedig az, hogy mára kialakult egy abszolút menedzsmentcentrikus rendszer. Ha nem menedzselnek jól egy produkciót, akkor az lehet akármilyen minőségű, lehet akármilyen tehetséges egy előadó, egyszerűen nem fog fennmaradni. Rengeteg befektetendő tőke, jó kapcsolatrendszer és eltökéltség kell az előadó részéről, hogy ezt végig csinálja.

Fotó: Szupkai Gábor

Jelenleg is a Kodolányi János Főiskolán tanítasz éneket. Az tudatos döntés volt, hogy tanárnak álltál a zenélés mellett?

Egyáltalán nem volt az. Alapvetően a mai napig sokkal inkább zenésznek és zeneszerzőnek tartom magam és nem tanárnak. Az egész az egyetemen kezdődött. Mits Gergő (tanszékvezető, és a United Basszusgitárosa) évfolyamtársam volt a zeneművészetin és folyton magyarázott nekem valamilyen iskoláról, ahol majd OKJ-s képzés keretein belül oktatunk felnőtteket. Mindig mondta, hogy nekem kéne ott éneket tanítani, mert (szerinte) én vagyok a legjobb énekes, de én csak annyit mondtam neki, dehogy tanítok, hagyjál már. Aztán még le sem diplomáztunk, már nyomta is az orrom alá a szerződést, hogy figyelj, szeptembertől itt kéne elkezdeni tanítani, itt és itt kell aláírni. Nem is értettem a dolgot (nevet).

De azért nem bántad meg?

Dehogy. Viszont emlékszem az első órámra, az nagyon kemény volt. Beléptem és ott állt velem szemben Mujahid Zoli. Nagyon jól énekelt és nagyon jól zongorázott. Fel is tettem magamban a kérdést, mit tudok én neki tanítani, de aztán mindig sikerült egy kicsit előtte járnom. Szerencsére ő volt az első és az egyetlen ilyen "nagy csapás" az életemben (nevet) pont az első órámon, az első tanítványom. Ebből a szempontból hálás is vagyok a Zolinak, mert így nagyon gyorsan fel tudtam venni a tanítás tempóját, fél év alatt egy olyan komoly módszertant sikerült összeraknom, amit nagyjából három évig meg sem változtattam.

A Pély Barnával készült interjú következő részében a Blue Heart című lemez munkálatairól, a dalokról, az alkotói létről és a színpadi jelenlétről beszélgetünk.

https://zenefuleidnek.blogstar.hu/./pages/zenefuleidnek/contents/blog/73613/pics/lead_800x600.jpg
Blues,interjú,Jazz,Pély Barna
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?